1. Minden út Televélybe vezet

A jégcsapok csilingeltek, ahogy átbukott a tetőgerincen. Odalent valaki káromkodott.  

– Még a jégnél is hidegebb vagy, te kis csaló ribanc! – ordította egy férfi a sikátorból. 

Riena nem reagált. A hó nyikorgott a nadrágja alatt, ahogy lecsúszott a cseréptetőről, és hangtalanul földet ért egy hátsó udvarban. Hideg volt, de nem kellemetlen – a fagy már régen beette magát a bőre alá.  

Csak az zavarta, hogy az a barom még mindig nem adta fel. 

Lelapult a ház tövébe, és pár másodpercig csak hallgatott. A részeg férfi hangja távolodott, aztán újra közeledett, mintha nem tudná eldönteni, merre induljon.

– Tudom, hogy hallasz, te boszorka! – bömbölte. – Azt hiszed, csak úgy faképnél hagyhatsz?!

A keskeny udvarban félreeső pincelejáró nyílt. Riena odalopakodott, lenyomta a rozsdás kilincset, és hangtalanul besurrant. Bent sötét és dohos volt. Talán krumplit vagy hordós káposztát tartottak itt. Vagy hullát. A falvak pincéiben sose lehet tudni.

Lepakolta a zsákját, amelynek tartalma tompán csilingelve zörrent. Sóhajtott, és levette a kendőt a hajáról. A vörös tincsek kibomlottak, mint valami tiltott jelkép. A pince apró, jeges ablakában a saját arcát látta visszatükröződni – elmosódva, párásan, de még így is felismerte a sápadt, szeplős arcot, a nagy hidegkék szemeket, amelyek alatt kékeslila árkok ültek, mint állandósult árnyékok. Az arccsontja jobban kiugrott, mint régen – ám hiába soványodott le, még mindig ugyanaz a nő nézett vissza rá, csak fáradtabb, nyersebb vonásokkal.

– Remek ez a nap. És a jó hír, hogy még csak délután van – motyogta maga elé.

A férfi hangja még mindig visszhangzott a fülében, harsányan, részegesen, ahogy keresztülüvöltött az utcákon, mintha jogában állna birtokolni bármit, amit megnézett magának. Vagy bárkit, akit megnézett magának. Riena még mindig érezte a szorítását a karján – felidézte azt a pillanatot, amikor a férfi röhögve hátrahajolt, és azt mondta: „Ennyiért legalább egy csók járna, nem?” Nem sokkal korábban még udvariasan mosolygott, miközben átvette a lámpást, amelyet Riena saját kezűleg készített. Különleges darab volt – még a legnagyobb hidegben is megbízhatóan működött. Napokig dolgozott rajta, mire elérte, hogy ne csak praktikus legyen, hanem szép is – olyan, amit még egy fővárosi asszony is kitenne az ablakba. Szomorú volt, mikor arra gondolt, végül ehhez a söpredékhez került a munkája.

A férfi húzta-halasztotta a fizetést, alkudott is, végül mégis kicsengette az érméket. Aztán úgy nézett rá, mintha valami egészen másért fizetett volna. Riena akkor még csak legyintett, továbbment. Csakhogy a férfi követni kezdte.

– Hé, nem hallod? – szólt utána, és a hangja egyre dühösebb lett. – Ne fordíts nekem hátat, ha hozzád beszélek!

Riena gyorsított a léptein, de a férfi utolérte. Megmarkolta a kabátja ujját, majd a csuklóját. A szorítása durva volt, a lehelete forró és borgőzös.

– Azt ígérted, hogy különleges az árud – lihegte a fülébe. – Mutasd meg, mit tudsz még, hm?

Riena próbált kiszabadulni, de a férfi csak annál jobban rángatta.

– Engedj el! – sziszegte.

Az alak csak vigyorgott, és a másik kezével a derekához nyúlt.

Ekkor történt. Riena előrehajolt, és teljes erejéből beleharapott a férfi kezébe. Mélyen, ahogy csak bírt, a fogai csontig hatoltak az ujjakban.

– Rohadt életbe! – üvöltött a férfi, és hátrált, kezét a mellkasához kapva. Vér buggyant ki az ujjai közül, gőzölögve hullott a hóra.

Riena csak egy szívdobbanásnyi ideig nézte, aztán felkapta a zsákját, és futásnak eredt – a végtagjai zsibbadtak, az arca égett. Csak futott, mielőtt bármit felfoghatott volna abból, amit tett.

Megdörzsölte az arcát a pince sötétjében. A bőre alatt bizsergett a vér, mint mikor túl sokáig tartja a kezét a hóban az ember, majd hirtelen meleg vízbe mártja – valójában azonban a düh melegítette át belülről. Leült a zsák mellé, a földre. Előhúzott egy fél almát, beleharapott, és várt. Kívül csend lett. Csak a szél kapott bele néha a ház deszkáiba. Fülelt. Az alma már rég elfogyott, de még mindig a sötétben ült, háttal a pince hideg falának. Néha felhangzott egy nyikordulás vagy a havon elcsúszó léptek zaja, de egyre ritkábban. A férfi, akármilyen makacs is volt, végül csak feladta. A legvalószínűbb, hogy elszédelgett a legközelebbi bordélyig…

Riena még pár percet várt, aztán felállt. Felkapta a zsákját, amelyben ismét megzörrent az áru, majd visszacsavarta a kendőt a hajára. A vörös tincsek ismét eltűntek – ez a szín rossz ómennek számított Foroszályban. Úgy tartották, akinek vörös a haja, az balszerencsét hoz. Talán igazuk is van – gondolta Riena. Mióta megszületett, még senki se járt jól a közelében.

Óvatosan kinyitotta a pinceajtót, és kilépett a halvány, kékes fénybe. A délutáni nap(?) hanyatlani kezdett, a falu utcái nyújtózkodtak a közelgő est felé. A házak között hosszú, deres árnyékok ültek. A szűk közökben magas faállványok sorakoztak, rajtuk deresre fagyott halak és vékony csíkokra vágott hús lógott mereven, mint megannyi jégcsap – a tél éléskamrája, amelyet maga a fagy tartósított. Nagyon gyorsan össze kellett kapnia magát. A karaván este indult tovább Televélybe, a Zimankóhívó fesztivál helyszínére.

Ez volt az utolsó nagy karaván az évben: a szánok megteltek árusokkal és mutatványosokkal, akik fagyott ujjakkal, de reménykedő szívvel vitték portékáikat a városba. A fesztivál napokra megtöltötte Televélyt – az országhatárhoz legközelebb eső, legdélebben fekvő települést – vásáros forgataggal, zenével, fűszeres ételek és italok illatával és olyan vendégekkel, akikért megérte a határig utazni a kereskedőknek. A fővárosiak ilyenkor leereszkedtek a vidékre, vastag erszényekkel és még vastagabb elvárásokkal – mindent akartak: ritkaságokat, látványosságokat, varázslatot. Vásárolni jöttek, de szórakozást, pletykát és történeteket is haza akartak vinni magukkal – és mindezért hajlandók voltak bőkezűen fizetni.

Rienát nem érdekelte a mulatság. Pénz kellett neki. Ha sikerülne eladnia pár dolgot – vagy akár sokat –, egy darabig kihúzza. Talán egy szobát is kivehet valahol, ahol nem fúj be a szél az ajtó alatt. Talán még rendes ételt is ehet. Most csak ez számított: elérni a karavánt és túlélni az árva telet.

A falu végén már gyülekeztek. Nyolc szán, mindegyikhez hat vastag bundájú rönkszarvas fogva. Az utasok a szánok körül toporogtak, némelyik felmálházta már a csomagjait, mások alkudoztak az egyik karavánossal, aki láthatóan izzadt vastag gyapjúkabátja alatt.

Riena a zsebébe nyúlt, ujja végigsiklott néhány pénzérmén. Kevés volt, de talán elég.

Odament az egyik szánhoz, ahol két férfi épp egy ketrecet rögzített a hátsó részre. A ketrecben valami mozdult, majd ásított – egy borzas, hosszú fülű, hegyes pofájú, kékes bundájú állat, amely úgy nézett ki, mintha egy nyest és egy farkas szerelemgyereke volna.

– Mennyibe kerül egy hely Televélyig? – kérdezte Riena halkan.

A karavános végigmérte, mint egy árut. Riena már ismerte ezt a pillantást – azt, ami elidőzik rongyos kabátján, aztán lejjebb csúszik a csípője felé, ahol a vastag, alaktalan rétegek tanácstalanságban tartják a kíváncsiskodót. Ezt követően a férfi pillantása visszakanyarodott az arcára, ahol a szeplők egy gyereklány vonásait idézték, holott a lábainak szálkás, erős vonalai azt mutatták, hogy már régen nem gyerek.

– Öt ezüst – mondta végül. – Előre.

Riena összeszorította a fogát. Négy és fél volt nála. Már épp azon volt, hogy alkudozni kezdjen, amikor egy ismerős hang harsant a háta mögött:

– Ott van! Hé, ott a kis ribanc!

Riena megdermedt. A karavános is felnézett, majd a többi utas is. Az egyik rönkszarvas idegesen fújt.

– Ne játszd meg magad, látlak! – A férfi tört elő a házak közül, aki korábban üldözte Rienát. Egyik karját szorosan a teste mellett tartotta. A kezén rongyféle volt, átvérzett. A másik kezében egy korsó, amiből kilöttyent valami sötétbarna.

– Ez a kis ringyó átvert! Csempészárut sózott rám! – üvöltötte, és megindult feléjük.

Riena hátrált, de nem futott. Még nem. Ha most elfut, elveszti az utolsó esélyét, hogy helyet kapjon a karavánon. Egyedül utazni nem volt számára ismeretlen feladat – tett már meg hosszú utakat egymagában –, de Televély messzebb volt mindennél, ahová eddig elmerészkedett, és gyalog aligha érne oda a fesztivál kezdetére. Tudta azt is, milyen az éjszaka odakint: a síkságon úgy süvít át a szél, mintha az ember csontjai között keresne utat. Fagyott talajon aludni, zsákmányállatokra vadászni éhes vadak között, és minden hajnalban attól félni, hogy nem éli meg a következőt… Bármilyen veszély állt most előtte, a kinti éjszakák sokkal nagyobb fenyegetésként derengtek előtte.

– Hazudik – mondta fojtott hangon. – Nem csempészáru volt, hanem a sajátom. Fizetett érte, aztán utánam jött. Meg akart… – Nem tudta befejezni. A torkában gombóc volt.

A karavános oldalra köpött.

– Nem keressük a bajt. Nem érdekel, ki mit csinált. Nem szállhatsz fel.

– De…

– Tűnj el, kislány!

Riena még egy lépést hátrált. A részeges alak már a szomszéd szánhoz ért. A hó recsegett a lába alatt, a sör kilöttyent a kezéből, ahogy lendült előre – aztán hirtelen megcsúszott.

Egy jeges kő, alig észrevehető, de elég volt. A férfi megroggyant, majd teljes súlyával a hátára esett, tarkójával a hóba csapódott. A kezéből kiesett a korsó, eltört, a cserépdarabok szétröppentek.

Riena nem gondolkodott. Sarkon fordult, és futni kezdett. Nem hősiesen, nem dühből vagy dacból. Ösztönből. A teste ismerte már ezt az érzést: a menekülés reflexét, azt a keserű tudást, hogy a legtöbb bajból csak úgy lehet kijutni, ha nem várod meg, míg utolér.

Nem nézett hátra, csak futott, míg a lába bírta. Egy idő után a tüdeje égni kezdett, és a hideg könnyeket csalt a szemébe. Amikor végül kifulladva lelassított, a karaván zajai már régen elvesztek mögötte, és csak a saját zihálása visszhangzott a hóval bélelt csendben. Ekkor értette meg igazán, milyen messzire sodorta magát – és hogy innen már nincs visszaút.

A falun túl már alig volt világosság. A fák között sűrűsödött a félhomály, az út jeges volt és csendes. A karaván meleg, szorosan összebújó testeinek reménye egyszeriben különösen kegyetlennek tűnt.

Riena próbálta számolni a lépéseit, de egy idő után már csak az számított, hogy továbbmenjen, bárhová is vezessen a sötétedő erdő. A hideg lassan beette magát a bőre alá, a gondolatai közé is, és ahogy az este teljesen ráborult, egyre inkább úgy tűnt, mintha az ismeretlenben sodródna. Bár sosem tartotta ijedősnek magát, hirtelen minden sötét folt a hóban úgy derengett fel előtte, mintha valami leselkedő veszély lenne. Mégis ment tovább – mert nem maradt más lehetősége.

Már koromsötét éjszaka volt, mire a szomszéd falut elérte. Egy hóban hagyott keskeny ösvény vezette oda, amit régi szánnyomok vájtak. A sár már jegesre fagyott, a cipője talpa kőkeménnyé dermedt, minden lépésnél érezte, ahogy a fagy végigkúszik a talpán, fel a bokáján át, egészen a térdéig, mintha a hideg belülről akarná megrágni. A gyomra üres volt, a fejében tompa, lassú lüktetés verte az iramot az út egyhangú csendjéhez.

A falu, amelyet elért, nem volt több tíz-tizenöt háznál. A központjában egy alacsony, meghajlott tetejű épület állt, amelynek kéményéből füst szállt fel. Egy fogadó. Vagy legalábbis valami olyasmi. A cégér rozoga volt, csak az egyik oldalánál lógott a láncán, mint egy eltört kar. Valaha talán valami állatot ábrázolhatott – most csak egy homályos, málladozó folt maradt belőle. Az ablakon tompa fény derengett át: meleg, sárgás derengés, és mintha halk zene vagy nevetés is kiszivárgott volna. Az ajtóhoz vonszolta magát, és benyitott.

Bentről erős füstszag és sűrű, párás meleg csapta meg. A tetőt súlyos gerendák támasztották alá, amelyeken fűszernövények, száraz halak és különféle prémek lógtak. Oldalt egy kandallóban égett a tűz, körülötte négy-öt alak ült, mindannyian vastag bundákba bugyolálva.

Riena nem nézett rájuk, egyenesen a csapszékhez ment. A söntés mögött egy középkorú nő állt zsíros kötényben, karján tetoválás – egy háromágú csillag, amelynek ágain apró rovások futottak végig: régi jelkép volt ez, abból az időből, amikor Foroszály és Talorma között még nem húzódott jégfal, és az emberek szabadon vándorolhattak a két világ között.

Az arca nem volt kifejezetten barátságos, de nem is volt fenyegető. Lassan letette a kezében tartott korsót a pult alá, és Rienára pillantott úgy, mint aki nem először lát fiatal, ázott, vacogó nőt belépni az ajtón.

– Mi kéne? – kérdezte rekedtes hangon.

– Szállás – felelte Riena, és megpróbált nem reszketni. – Egy éjszakára. És… valami étel, ha van.

A nő bólintott, előszedett egy öblös csuprot és beletöltött valamit egy sötét, gőzölgő üstből, amit a pult mögött tartott melegen. Aztán elővett egy falat kenyeret is – sűrű volt és kérges, de friss. Letette Riena elé.

– Három réz lesz – mondta szárazon. – A padlásszobáért még egy ezüst. Az istálló fölött van, huzatos, de nem ázik be.

Riena lassan kihalászta az érméket a zsebéből. Az ujjai remegtek, mikor a pultra rakta. A nő elvette, meg sem számolta, csak bólintott.

– Kulcs nincs, de az ajtó reteszes – intett a hátsó lépcső irányába. – Itt az étel, vidd!

Riena bólintott, és egy eldugottabb sarok felé indult. A fogadó közönsége alig figyelt fel rá – a bundás alakok tovább kortyolták az italukat, kártyáztak vagy beszélgettek. A sarokasztalnál hűvös volt a pad, de Riena hálás volt a félhomályért.

Leült, és óvatosan körbefogta a cserépedényt, amiben valamiféle leves gőzölgött – gyenge húslé, amelyet savanykás borral és valami ismeretlen fűszerrel főztek össze. Meleg volt, és ez most elegendőnek bizonyult.

Lassan, kortyonként itta. A kenyér kérgét feláztatta a lében, úgy harapott belőle. Érezte, ahogy az étel szétterül a gyomrában, elnyomva az üres lüktetést. A válláról vékonyan csöpögött a megolvadt hó a padlóra; de senki sem törődött vele.

Csak akkor vette észre, mennyire fáradt, amikor a szeme előtt elmosódott a kandalló fénye. Ha most felállna, talán összeesne. Legalább egy éjszakára van tető a feje fölött. Holnap majd kitalálja, hogyan tovább. Holnap, holnapután, valamikor. Csak most hagyják békén.

A fogadó zaja egyre távolibbá vált; a beszélgetések moraja elvékonyodott. Riena lassú lélegzettel próbálta összeszedni magát, a tenyerét a még meleg cserépedény köré fűzte, hátha a hő átjárja végre a tagjait. Épp azon volt, hogy az asztaltól feltápászkodva megkeresse a szobáját, amikor a fogadó ajtaja hirtelen kivágódott.

A bent ülők egyszerre kapták fel a fejüket. A kártyázók abbahagyták a dobást, a fogadósnő félúton maradt egy korsó letétele közben.

Riena először nem értette, mitől dermedt meg mindenki. Aztán észrevette.

A sötét ajtókeretben, a küszöb felett két sárga, foszforeszkáló pont lebegett a félhomályban. Mintha maga az éjszaka nyitotta volna ki a szemét, hogy kíváncsian végigmérje, miféle asztaltársaság gyűlt itt össze. Egy fél pillanat múlva nagy, lomha árnyék csusszant be az ajtón, puhán, hangtalanul – mint valami túlvilági rém, amely megszokta, hogy a világ magától utat enged neki. Egy farkas volt.

– A rohadt életbe – morogta valaki a kandalló mellől. – Már megint itt van.

A nő a pult mögött egy pillanatra megfeszült, aztán látványosan nagyot sóhajtott.

– Őszintén remélem, hogy a tartozásodat jöttél kifizetni – jegyezte meg. – Ha megint úgy tervezel távozni, hogy pénz helyett csak a bolháidat hagyod itt, esküszöm, ma éjjel a kutyaólban alszol.

Mintha csak erre várt volna, egy férfi lépett át a kocsmaajtó küszöbén. Nem szólt semmit, csak végignézett a termen – lassan, mint aki számol, mérlegel. Nem volt kifejezetten magas, de a mozgásában volt valami figyelemfelkeltő – egyfajta hanyag magabiztosság. A kabátja foltos volt, egyik oldala hosszában végigszakadt, a szakadás mentén azonban valaki ügyetlenül, különböző színű cérnákkal összefércelte. Az arca borostás, a haja sötét, kusza, a homlokáról lassan csöpögött a megolvadt hó.

Megfordult, visszacsukta az ajtót és megállt a bejárat közelében, miközben a farkas hangtalanul ismét mellé ért, és ugyanazzal a nyugodt, méltóságteljes figyelemmel nézett végig a termen, mint a gazdája. A férfi tekintete sötét volt és szúrós, de nem rideg. Olyan, mint egy kés pengéje: akkor veszélyes, ha rosszul nyúlsz hozzá. Oldalra billentette a fejét, hajából a vízcseppek leperegtek az arcára. Aztán mintha a saját gondolatain mosolyodna el, szája sarkában apró, játékos görbület jelent meg.

Az a fajta mosoly volt, amiben semmiféle bocsánatkérés nincs, csak egy vállvonás: „Ilyen vagyok, és kész.”

– Nem örültök, hogy hoztam valakit, aki jobban néz ki nálatok? – kérdezte, és megpaskolta a farkas hátát, aki ügyet sem vetett rá, csak megrázta a bundáját, szétszórva a padlón – és a közelben ülők nadrágján – az olvadozó havat.

– Póráz továbbra sincs? – mordult fel a fogadósnő a farkasra sandítva, ám a szeme sarkában meggyűlő apró ráncok inkább ismerős bosszankodásról, mint valódi haragról árulkodtak.

– Próbáltam – felelte az idegen könnyedén – de Tüske nem szereti a kötöttségeket.

A farkas, mintha értette volna, hogy róla van szó, felemelte szőrös pofáját, a szeme vidáman villant. Körbeszimatolt a padló repedéseiben, a kandalló elé dobott nedves bundák között, majd óvatos, szinte kíváncsi mozdulatokkal végigszaglászta a köpenyek szegélyét és egy elhagyott csajka peremét. Megállt az egyik sarokban, fejét magasra emelte, szimatolt még egyet – aztán lassan, hangtalanul elindult Riena asztala felé.

A nő ösztönösen megmerevedett.

A farkas megállt előtte, az orra szinte a térdéhez ért. Meleg lehelete átütött a rongyos nadrágján, az állat szőrén átfutó levegő fémes szagot hozott magával.

A tekintetük találkozott. A farkasé sárgás volt, okos, valami mély, állati türelemmel. Riena hirtelen úgy érezte, mintha az átlátna rajta. Mintha kiszimatolná minden kis titkát, amelyeket olyan féltve őriz.

– Tüske! – csattant fel az ajtóból a férfihang. – Hagyd békén a vendéget, amíg kifizetem a tartozásom felét.

A fogadóban néhányan felnevettek. A fogadósnő felhúzta a szemöldökét.

– A felét? – kérdezte. – Az előző felét vagy az azelőttiét?

– Az összes felét – mosolygott az idegen, és végre beljebb lépett. Lerázta kabátjáról a havat, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, majd nekidobta egy közeli széknek. – Kezdjünk tiszta lappal.

– Ha egyszer az adósságod is tiszta lap lesz, még a végén megsiratlak – horkant a nő, de közben már öntötte is a korsóba az italt. – Ugyanaz?

– Ugyanaz – bólintott a férfi, aztán mintha csak mellékesen tenné, újból végignézett a helyiségen. A tekintete végigsiklott azokon, akiket már ismert – a kandalló melletti bundás alakokon, egy álmosan bóbiskoló öregemberen, pár kamaszfiún, akik a sarokban kockáztak –, végül pillantása megakadt Rienán.

Csak egy töredékmásodperc volt, de Riena érezte. Mintha egy pillanatra rajta időzött volna az a barna tekintet. Aztán a férfi már el is fordult, átvette a korsót, lehúzott két kortyot, és csak utána indult meg a farkasa felé.

– Hagyod még valaha békén a népet, vagy továbbra is úgy teszel, mintha te lennél a ház ura? – kérdezte Tüskétől, de a hangja nem volt szigorú, inkább olyan, mint amikor valaki egy régi, rossz szokást emleget fel.

A farkas félig felé fordította a fejét, aztán – Riena megdöbbenésére – nem ment vissza a gazdájához. Inkább megkerülte az asztalt, és letelepedett mellé, a lábához. Mint aki úgy döntött, hogy ez a legjobb sarok.

– Na ne mondd… – morogta a férfi. – Most már válogatsz is.

Közelebb lépett az asztalhoz, felfelé billentette a fejét, hogy jobban rá tudjon nézni a sarkok félhomályába húzódott lányra.

– Zavar, ha ideülök? – kérdezte.

Riena ösztönösen azt akarti felelni: „Igen.” Minden porcikája azt súgta, hogy ma már elég volt a férfiakból. A vaskos tenyerekből, a karjára szoruló ujjakból, a borgőzös leheletből. Az, hogy ez az alak most mosolyogva, könnyed hangon kérdezett valamit, nem jelentette azt, hogy ne ugyanoda vezetne ez az út. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a farkas megmozdult a lábánál. Finoman hozzádörgölte a fejét a csizmájához, mintha ezzel a mozdulattal akarná biztosítani róla, hogy nincs veszélyben.

– Nem zavar – mondta végül Riena, és maga is meglepődött a merészségén. A hangja rekedtebb volt, mint szerette volna.

– Hallod ezt, Tüske? – A férfi leült vele szemben. – Már megint jobban tudod, hova kell ülni, mint én.

Lehúzott még egy kortyot az italából, aztán rámutatott Riena táljára.

– A főztjétől ritkán hal meg bárki – jegyezte meg jókedvűen –, bár néha kívánnám, hogy a rosszabb vendégekkel kivételt tegyen.

A pult mögött a nő hátranézett.

– Hallom ám! – szólt oda nyersen.

– Azért mondom ilyen hangosan – kiáltott hátra az utazó, és láthatóan jól szórakozott.

Riena ajka akaratlanul is megrezzent. Nem volt valódi mosoly, de már nem is csak merev vonal. A férfi valószínűleg elkapta ezt a rezdülést, ám úgy tett, mintha nem vette volna észre – ezek után a tekintete valamivel puhábban időzött el rajta.

– Kemény nap? – kérdezte, és tekintete leplezetlenül végigfutott a vele szemben ülő kopott ruházatán és fáradt vonásain.

– Eléggé – válaszolta kurtán Riena.

Nem akarta elmondani, mi történt a karavánnal, a férfival, a harapással. Mélyen legbelül még mindig bizalmatlan volt, és megtanulta már, hogy gyakran a kedves arcok is  alantas szándékot takarnak.

– Ja, vagyunk így ezzel páran. Az egész országra keményen rájár a rúd – bólintott az idegen, és a kandalló felé pillantott. – Nemrég összefutottam egy építővel, aki esküdözött, hogy a fal napokon belül leomlik.

– A fal nem omlik le – csúszott ki Riena száján ösztönösen.

A férfi ránézett.

– Biztos vagy benne?

Riena hirtelen ráeszmélt, mit mondott, és megvonta a vállát.

– Csak azt mondom, hogy… eddig mindig állt – tette hozzá. – És ha mindenki azt hajtogatja, hogy leomlik, attól még nem lesz igaza.

Az idegen elhallgatott egy pillanatra, mintha ízlelgetné a szavakat. Ujjaival lassan körbefutott a korsó peremén, aztán féloldalas mosollyal megcsóválta a fejét.

– Hm. Érdekes – mondta. – Mert ahányszor építővel ittam együtt, egyik sem úgy nézett ki, mint aki ennyire biztos benne. Több bort kérnek, mint áldást.

Most Rienán volt a hallgatás sora. Elgondolkozott azon, amit a másik mondott.

A fal mindig ott magasodott a horizonton, még a legtávolabbi falvakból is látni lehetett, akár egy örökös, hideg gerincet. Gyerekkora óta úgy beszéltek róla, mintha örök és elpusztíthatatlan lenne, ám az emberek tudták: már jó ideje az építők tartják egyben, azok a kormos tekintetű férfiak és nők, akik naponta küzdenek a jég újabb és újabb apró repedéseivel.

Tizenhat éve tartott már az árva tél – túl hosszú idő ahhoz, hogy bárki magabiztosan azt mondhassa, egyszer véget ér. A fal még állt, igen… de az éjjelek egyre nyugtalanabbak voltak, és Riena is egyre több történetet hallott arról, hogy az építők már nem úgy beszélnek a munkájukról, mint régen. Mintha ők is inkább csak remélnék, mint hinnék, hogy a jég még kitart addig, amíg visszatér a hideg szellem Foroszályba.

A nő ujjai a csupor füle köré zárultak. A bőre alatt tompán bizsergett valami. A fáradtság – és valami más is: kíváncsiság. Az előtte ülő idegen férfi más volt, mint azok a taplókupecek, akikkel az elmúlt időszakban összehozta a sors: túl élesen figyelt, de könnyedén tréfálta el a komoly szavakat is.

– Mi a neved? – kérdezte végül óvatosan.

– Melyik? – kontrázott a férfi, mintha már számított volna a kérdésre.

Riena felkapta a fejét.

– Hogyhogy… melyik?

– Attól függ, ki kérdezi – vont vállat az idegen. – Volt már, hogy halász voltam, máskor jégsóárus, egyszer egy nagyon megkeseredett sámán, akinek ellopták a dobját. Mindenhez kell név. De… – elgondolkodott, aztán mintha engedményt tenne, a kezét nyújtotta. – Neked lehetek Bren.

A keze érdesnek tűnt. A tenyere szélén vékony, fehér heg futott végig, mintha valaha rosszul sikerült volna egy késdobás. Riena habozott egy pillanatig, aztán saját kezét is odanyújtotta.

– Riena.

– Merre tartasz, Riena? – kérdezte Bren.

– Televélybe – felelte a nő. A szíve egyszeriben gyorsabban vert, mintha máris túl sokat elárult volna. – A Zimankóhívó fesztiválra.

– Szóval a fesztiválra tartasz, ahogy mindenki – bólintott Bren. – A gazdagok, az építők, az árusok, a kíváncsiak, a részegek – pillantása egy másodperc erejéig Riena csuklójára siklott, ahol még látszott a délutáni részeges férfi szorításának halvány nyoma. – …és a mindenhová követő rossz szerencse.

Riena szégyenkezve az ölébe temette a kezét, mintha ezzel eltüntethetné a foltot a csuklójáról.

– Árulsz valamit? – folytatta Bren, mintha csak az üzlet érdekelné. – Vagy csak imádkozni mész a fényes télért?

– Nem vagyok imádságos fajta – felelte Riena szárazon. – Árus vagyok.

– Miket árulsz? – kérdezte Bren. – A szomszédos faluban hallottam egy férfit panaszkodni, hogy egy lány kendővel a haján, akitől egy lámpást vásárolt, majdnem leharapta a kezét. Tűhegyes fogai voltak, mint az északi tengeri víziszörnyeknek, tudod, azoknak a csúszós, kék hátú lényeknek, amik éjjel feljönnek levegőt venni, aztán megharapják a csónak alját.

Riena ezúttal képtelen volt visszatartani vigyorát. A csuprot az arca elé emelte mintha a levesből kortyolna, és a perem fölött ránézett Brenre, de csak egy pillanatra, aztán elkapta a tekintetét, mielőtt túl sokat árulna el.

– Hát… vannak furcsa emberek errefelé – jegyezte meg könnyedén, ahogy visszatette az edényt az asztalra. – Főleg azok, akiknek a délelőttjük rosszul indul. Meg az életük úgy általában.

Bren szeme szinte felcsillant.

– Szóval te voltál – mondta úgy, mintha egy kincset talált volna meg a hó alatt. – Aki leharapta a kezét.

– Nem haraptam le – pontosított Riena, miközben a kanalat a csupor széléhez koccantotta. – Csak… emlékeztettem rá, hogy én nem vagyok az áru része.

– Tudod, sokféle tolvajt, martalócot meg gazembert láttam már. Meg olyat is, hogy valaki pofán rúgta a rablóját, miközben a pénzét próbálta visszaszerezni. Vagy a hidegben pucéran üldözött egy zsiványt, mert az ellopta a kabátját. – Megállt, és mutatóujjával elismerően a levegőbe pöccintett. – De te sem vagy piskóta!

Riena nem felelt, csak mosolygott.

– Szóval lámpásokat árulsz? – kérdezte Bren.

– Mindenfélét. Különleges dolgokat – tért ki válasz elől.

– Megyek én is Televélybe – mondta Bren egy idő után. – Van pár dolgom ott. Pár ember, akinek tartozom, pár ember, aki nekem tartozik. Néha összekeverem őket, de a végére általában mindenki kap valamit.

– És nekem ezt miért mondod? – kérdezte Riena óvatosan.

– Mert… – Bren a farkas felé pillantott. – Tüske ritkán választ magának társaságot. És ha egyszer letelepszik valaki mellé, az vagy nagyon veszélyes, vagy nagyon szerencsétlen. Néha mindkettő. – Visszafordult Rienához. – És mert egyedül mész. Látszik rajtad.

– Nincs szükségem felvigyázóra – csúszott ki a nő száján a nyilvánvaló hazugság, kicsit élesebben, mint akarta.

– Nem is akarok az lenni – felelte Bren békítően. – Az csak bajjal jár. Én inkább… – elmosolyodott – afféle szórakoztató útitársként tekintek magamra. Rövid távon. Ha gondolod.

Riena hallgatott. A fejében felvillant az elutasító karavános képe, a bordó orcájú, részeg férfi és a hóban gőzölgő vér. Egy másik út, amelyen egyedül megy, egyedül fázik, egyedül alszik az árokparton.

– Nem vagyok hálás utas – mondta végül. – Kevés pénzem van, és nem beszélek sokat.

– Kiváló – bólintott Bren azonnal. – Én meg túl sokat beszélek, és szintén kevés pénzem van. Láthatod: tökéletes egyensúly.

– A kevés pénz alatt értsd azt, szinte semmim nincs.

– Ha tényleg olyan különleges, amit árulsz, majd eladunk belőle párat. Vagy – közelebb hajolt, de nem fenyegetően, inkább összeesküvő tekintettel – ha nagyon unatkozom az úton, elmesélhetsz egy történetet. Cserébe én is mondok egyet. Tudok egy párat. Olyanokat is, amikben még a fal sem áll örökké.

Riena a csupor fenekére nézett, ahol pár csepp maradék leves fénylett.

Nem bízott benne. Nem bízott senkiben. De a farkas ott feküdt a lábánál, mintha már eldöntötte volna helyette. És ez a férfi nem olyan volt, mint a részeg alak a faluból. Csak szavakat ajánlott. És biztonságos utat.

– Holnap indul tovább a karaván Televély felé – mondta lassan. – Ha lekésem…

– Nem fogod – vágta rá Bren. – Ha velem jössz. – Felállt, a korsóját felemelte. – Gondold át. Nem most kell eldöntened. Ha holnap hajnalban kint állsz a kapunál, akkor együtt indulunk – mondta, és kacsintott. Nem tolakodóan, inkább játékosan. Megveregette Tüske oldalát, aki még mindig nem mozdult, aztán a pulthoz indult, hogy alkudozni kezdjen a fogadósnővel valami maradék pörköltről. Hangja hamar beleolvadt a többi beszélgetés morajába.

Riena magára maradt a helyiség sarkában. A csupor üres volt, a kenyérmorzsák eltűntek. A lába mellett a farkas mélyet sóhajtott, és a fejét kicsit közelebb tolta a csizmájához.

– Nem bántasz, ugye? – suttogta neki Riena, de a hangja most már kevésbé reszketett.

Odafent, a gerendák között, lassan kavargott a füst. Kint a hó szakadatlanul hullott. Elképzelte, hogy valahol a jégfal roppant tömegében hajszálrepedések futnak végig – lassan, alattomosan, észrevétlenül.

Ujjai önkéntelenül a zsákja szíja köré kulcsolódtak. Lehet, hogy őrültség Brennel tartani. Lehet, hogy veszélyes. Lehet, hogy csak újabb rossz döntés a sok között. De amikor később felmenet a padlásszobába, kinézett a keskeny ablakon, és meglátta odakint a fogadó falához támasztott, ütött-kopott szánt – rajta kusza kötelek, féloldalas láda, és valahol az árnyékban megvillanó sárga szempár –, valahogy már nem tűnt annyira lehetetlennek, hogy hajnalban a kapu előtt álljon.