2. Rossz ómenek

A hajnal hűvös, fehér fénye beszivárgott a keményre fagyott deszkák apró résein. Amikor Riena kinyitotta a szemét, a lehelete sűrű páraként gomolygott a dermesztő levegőben. Egy pillanatra nem tudta, hol van – csak a csontjaiban ülő fáradtságot érezte, a talpába húzódott fagyot, és az álom maradék nyomait. Aztán az emlékezete lassan visszatért: a falu, a fogadó, egy kísérteties sárga szempár… Bren vigyora, és a félvállról odavetett ajánlat: „Ha holnap hajnalban kint állsz a kapunál, együtt indulunk.”

Sietős mozdulatokkal öltözött fel: valójában csak a csizmáját kellett magára húznia, mert olyan hideg volt éjjel, hogy ruhástól, kabátban aludt.

Ezután leoldotta a fejéről a gyűrött kendőt, megrázta kicsit, és újrakötötte: szorosan a homlokára simította, a tarkója alatt csomóba fogta, hogy egyetlen vörös tincs se csússzon ki alóla. Aztán kihúzott a zsákja mélyéből egy apró, vasfedelű dobozkát, amit mindig magánál tartott. Kinyitotta – belül keményre száradt, kormos faggyú volt, amit az ujjbegyével felmelegített. Tükör nélkül, gyors, gyakorlott mozdulatokkal áthúzta a szemöldökét: a vörös ívek pillanatok alatt sötétszürkére váltottak. Ezután a hóna alá kapta a zsákját, majd kilépett a szobából.

A fogadó földszintjén csak az üres korsók és kihűlt hamu őrizték az éjszaka emlékét. Riena hangtalanul lépett át a székek között; a deszkák nyikorogtak a súlya alatt, mintha tiltakoznának a hajnal túlzott sietsége ellen.

Odakint a levegő csípős volt és tiszta. A hó ropogott a csizmája alatt, az utcák még kihaltak, csak a kéményekből felszálló füst jelezte, hogy némelyik házban már ébren lehetnek.

Az utca végéhez közeledve halványan derengett a falu kapuja, amely nem volt több egy rozsdás zsanéron lógó fakeretnél. Tüske ott ült előtte, mint egy őrszem: bundáját belepte a hajnali dér, sárga szeme pedig nyugodt türelemmel konstatálta a közeledtét. A farkas mögött, az út szélén kopott szán állt – mellette Bren. A karját összefonta, a kabátja gallérját a füle alá húzta, és amint meglátta Rienát, szélesen elvigyorodott.

– Jó reggelt! Épp időben. A karaván három faluval arrébb állomásozik innen. Ha be akarjuk érni, mielőbb indulnunk kell.

– Tényleg utolérjük? – kérdezte Riena, olyan hirtelen ébredő kétellyel, hogy köszönni is elfelejtett.

– Ha elég gyorsan haladunk – vont vállat Bren, majd leguggolt a szán elejéhez, és elkezdte kibogozni a csomókat a kötélkupacból. Úgy dolgozott, mint aki ezt már több százszor megtette: ujjai gyorsan jártak, a fagyott rostok engedelmesen simultak a kezébe. Aztán felállt, és habozás nélkül Tüske mellé lépett.

– Gyere, öregfiú – morogta barátságosan. – Megmutatjuk nekik, mennyit ér négy jó láb.

Riena a homlokát ráncolta, amikor rájött, mire készül.

– Várj… – lépett közelebb. – Te… be akarod fogni? A farkast?

– Nem „a farkast” – javította ki Bren, miközben a hevedert az állat mellkasa köré igazította. – Tüskét. És igen.

– De a farkasok nem húznak szánt – vetette ellen Riena. – És egy… – végigmérte az állatot, a szikár, izmos testet, a hosszú lábakat – egyetlen farkas amúgy is kevés lenne.

Bren felnézett rá, félrebillentett fejjel.

– Foroszályban mindenki tudja, mit csinál egy farkas – mondta. – Csak épp Tüske nem hallgat senkire.

A farkas türelmesen tűrte, hogy Bren a hevedert a mellkasára erősítse, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Néha meg-megrázta a fejét, de nem morgott, nem próbált kiszabadulni. Amikor Bren az utolsó csomót is meghúzta, Tüske egy pillanatra Rienára nézett: sárga szeme nyugodt volt, tekintetében azonban megcsillant valami, amit Riena nem tudott volna körülírni.

– Tényleg ezt szoktad vele csinálni? – kérdezte Riena óvatosan. – Így jársz faluról falura?

– Amióta rátaláltam – bólintott Bren. – Vagy ő rám. Ezen még vitatkozunk.

Riena karba fonta a kezét, hogy ne látszódjon, mennyire fázik – és mennyire ideges.

– Nem fogja bírni végig.

– Nem is kell végig – felelte Bren könnyedén. – Csak addig, amíg utol nem érjük a karavánt. – A szán oldalára csapott. – Utána elég, ha tovább zötykölődünk a többi utassal, mint minden rendes, tisztességes árus.

Nagy magabiztossággal beszélt, Riena mégsem tudta elhessegetni a kétkedését.

Tüske mozgolódni kezdett, aprókat lépett, a kötél megfeszült rajta. A mozdulataiban volt valami szokatlan: nem az a bizonytalan, tiltakozó ide-oda lépdelés, mint amikor egy állatot kényszerítenek valamire, amit nem ismer. Inkább olyan volt, mint amikor egy gyerek türelmetlenül toporog indulás előtt.

– Ha meggondoltad magad – fordult felé Bren, miközben felkapaszkodott a szánra –, még visszamehetsz a fogadóba.

Riena visszapillantott a hóval fedett falura: a roskadozó tetőkre, a füst vékony csíkjára, a néma ablakokra. Aztán Tüskére, ahogy tettre készen, izgatottan áll a szán előtt, mintha egész életében erre várt volna.

Végül kisvártatva felszállt a szánra, és két kézzel az oldalán végigfutó, kopott bőrszíjba kapaszkodott.

– Rendben – mondta halkan. – Próbáljuk meg.

Bren elvigyorodott.

– Ez a beszéd! – Előrehajolt, és rövid, szinte alig hallható vezényszavakat súgott: – Rajta, Tüske!

A farkas izmai egyszeriben megfeszültek, mint egy felajzott íj – és a következő pillanatban a szán megugrott előre a hóban, Riena pedig hátravágódott.

– A fenébe! – szisszent fel.

Bren nevetett, és segített felülnie.

– Mondtam, hogy gyors.

De a gyors nem volt rá a megfelelő szó. Olyan sebességgel siklottak végig az úton, hogy a hideg levegő könnyeket csalt Riena szemébe, és félő volt, lerepül a kendő a fejéről.

A falu házai elsuhantak mellettük, majd a táj fehérré változott, a horizont pedig egyetlen szürkéskék csíkká mosódott. A szán alatt a jég úgy zenélt, mintha hárfahúrokon siklana végig a világ.

Bren kényelmesen hátradőlve nézte az utat.

– Ez… hogyan lehetséges? – bukott ki a kérdés Rienából, de a hangját elvitte a szél, ezért másodszor már odahajolt Brenhez.

– Ez hogyan lehetséges?!

Bren oldalra sandított, sötétbarna haja az arcába csapódott a menetszéltől.

– Hogy őszinte legyek… – kezdte, miközben átlapolta jobb tenyerén a kantárt. – Fogalmam sincs. De egy biztos: ha valaki utol tud érni egy mozgásban lévő karavánt, az Tüske.

Riena a farkas hátán feszülő izmokat figyelte. Túl gyors volt. Túl könnyed. Túl… természetellenes. Legszívesebben tovább faggatta volna Brent. A szavak már ott bujkáltak a nyelve hegyén, de végül lenyelte őket. Gondolatai lassan sodródtak el, ahogy a táj elsiklott mellettük. Foroszályban régen sok ilyen lény élt, amilyen Tüske – legalábbis így mondták a mesék. Mágikus vadak, amelyek nem a természet törvényeit követték, hanem valami ősibb rendet. Valahol elméje mélyén, a gyermekkora árnyékos sarkaiban, még élt az emlék arról az időről, amikor léteztek efféle lények. Aztán jött az árva tél. És egyik a másik után tűnt el.

Ahogy Tüske talpai egyenletes ritmust vertek a hó felszínén, Riena lassan elveszítette az időérzékét. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideje ülnek már a szánon; az emlékek, a mesék és a jelen összefolyt benne, mintha egy képlékeny álom lenne az egész.

A sötét lassan feljebb húzódott az égről, a horizont pedig vakító fehérbe öltözött. Riena szeme már rég kifáradt a távolba révedéstől, és csak hagyta, hogy a hideg levegő égesse az arcát, a gondolatai pedig valahova messze sodródjanak. Már-már végleg beleveszett ebbe az álomszerű sodródásba, amikor egy hirtelen rántás szakította félbe elmélkedését: Bren előredőlt, és hangosan felkiáltott.

– Ott vannak!

Riena először csak egy sötét foltot látott a fehérségben. Aztán kirajzolódott a mozgás: lomha, nehézkes testek, terhelt szánok, vastag kabátokba burkolózó emberek. A karaván úgy terpeszkedett a domboldalon, mint egy jóllakott kígyó.

– Épp jókor értünk ide – jegyezte meg Bren. – Készülnek továbbindulni.

A szánok egy része már sorban állt, az emberek pakoltak, kiáltoztak, néhány rönkszarvas idegesen toporgott a hóban.

Riena a bőrszíjba kapaszkodva tartotta magát, miközben a szán lassított, majd egy utolsó, elnyújtott csúszás után megállt a karaván mellett. Tüske mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt, bundáját fehér hóréteg borította. Nem rogyott le, de a farka sem mozdult – csak állt, némán és kimerülten. Riena leugrott a szánról, a lába kicsit megbicsaklott, mintha elfelejtette volna, hogyan kell járni.

– Itt az ideje, hogy rendes utasokká váljunk – mondta Bren, majd megpaskolta Tüske oldalát. – Ügyes voltál, öregfiú. Várj itt! – fordult Rienához, és már indult is, egyenesen egy magas, cserzett arcú férfihoz, akinek a vállán széles, barna prémmel szegélyezett kabát feszült. Az alak a karaván vezetőjének tűnt: egyetlen mozdulatára az emberek mozogni, rakodni, igazítani kezdtek.

Bren lehúzta kézfejéről a kesztyűjét, és bemutatkozott. A hangjuk nem ért el Rienához az emberek zaján át, de látta, ahogy a férfi karba tett kézzel hallgatja Brent, majd végigméri őket. Aztán – mintha valami még hiányozna – Bren lassan előhúzott a kabátja belső zsebéből egy kicsi, bőrszínű erszényt, amelyet a karavános markába nyomott.

A férfi egy darabig mozdulatlanul állt, mintha a tenyerébe nyomott erszény súlyát próbálná megbecsülni. Aztán kelletlenül, de végül bólintott.

Bren visszafordult, arcán a szokásos félmosoly ült.

– Azt mondja, felszállhatunk – biccentett Riena felé. – De csak az utolsó szánra, ott van hely. Nem épp fényűző, de jobb, mint a hóban gyalogolni.

– És Tüske? – kérdezte Riena.

– Jöhet – felelte Bren. – Pihennie kell. Ráfér.

– És mi lesz a te szánoddal? – bökött Riena az ütött-kopott jármű felé.

– Ott marad – vont vállat Bren. – Ha valaki el akarja lopni, sok sikert. Két kanyar után szétesik.

Riena bólintott, és ösztönösen megsimította Tüske oldalát, aki idő közben lehasalt a hóba, fejét a mancsára fektette, szeme félig lehunyva, de figyelt.

Bren intett neki, majd ahhoz a szánhoz lépett, amit a vezető mutatott: vaskos fakeretes jármű volt, a tetején vastag, szürke ponyvával. A rakomány közé már néhány utas letelepedett: csuklyás, fáradt emberek, akik úgy néztek rájuk, mint az újabb teherre, amit csendben el kell viselni.

– Gyerünk – mondta Bren, és fellépett a szán oldalán lógó lécek egyikére. – Mielőtt valaki meggondolja magát.

Tüske – mintha értette volna – felszökkent az utastérbe (ami egyben a csomagtér is volt), de láthatóan nem találta a helyét. Ide-oda lépkedett a rakomány között, megállt, majd újra elindult, körbeszimatolta a ládákat, a köteleket, mintha mindegyik hely rossz döntés lenne.

– Na, mi van? – mordult rá a férfi félig tréfásan. – Hirtelen válogatós lettél?

A farkas csak egy halk, torokból jövő morgással felelt, aztán félrehúzódott, teret hagyva Rienának.

Riena fellépett a szánra, óvatosan helyet keresett a csomagok között. Leült, és a lábait maga alá húzta. Tüske mintha csak erre várt volna, odalépett hozzá, és leereszkedett a mellé. Összegömbölyödött, a hátát enyhén a lány térdéhez nyomta, és mély, elégedett sóhajjal lehunyta a szemét.

Bren felvonta a szemöldökét, de nem kommentálta a választást. Gondolkodás nélkül lehuppant ő is Riena mellé. Úgy tűnt, hozzászokott a szűk helyekhez és a zötykölődéshez.

A szán oldalán a ponyva csak részben takarta a kilátást – egy helyütt nyitva hagyták, hogy az utasok szemmel tarthassák az utat.

– Látod? – mutatott a távolba Bren. – Ott, ahol a hó világosabb. Az a Televély felé vezető út. Két nap és egy éjjel… legfeljebb kettő… és ott leszünk.

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, a szán lassan megindult a többivel együtt. A karaván teste életre kelt, mint egy megnyúlt, fásult kígyó, és már haladtak is az ismeretlen hómezők felé.

Néhány utas végigmérte őket. Egy kendős asszony közelebb húzta magához a kisfiát, amikor meglátta Tüskét, a gyerek viszont tágra nyílt szemmel bámulta az állatot.

– Nem bántja – szólalt meg halkan Riena, és végigsimította tenyerét az állat nedves hátán. Nem tudta, miért érzi kötelességének ezt kimondani.

Az asszony csak hümmögött, és olyan szorosan fonta köréjük a pokrócot, mintha az megvédené őket a farkastól, a hidegtől, meg minden egyéb rossztól, ami csak létezik.

Bren láthatóan nem zavartatta magát. Lábát kinyújtva ült, hátát a szán oldalfalának vetette, és úgy ringott az egyenetlen mozgással, mintha gyerekkora óta ezt csinálná.

– Ez az első karavánod? – kérdezte egy idő után.

– Nem – felelte Riena, kis gondolkodás után. – De a Zimankóhívó fesztiválra még sosem mentem.

Bren meglepett pillantást vetett rá.

– Tényleg? Pedig ez az év legnagyobb vására. Mindenki oda igyekszik, aki árus vagy kereskedő. Azt gondoltam, te már biztosan megfordultál ott.

Riena egy darabig nem válaszolt. A tekintete elsiklott a szán oldalán végigszaladó kötélcsomókon, majd megpihent Tüske egyenletesen fel-le hullámzó testén.

– Eddig volt okom elkerülni – mondta végül, félhangosan.

– Rossz tapasztalat?

– Inkább… jó ösztön.

Bren félrebillentette a fejét, mintha ízlelgetné a válasz kétértelműségét, de nem kérdezett tovább.

– Szerencséd van, hogy eddig elkerülted – mondta végül. – Csalódás lesz.

– Lelkesítő vagy – nézett rá Riena értetlenül. – Miért lenne csalódás?

– Nézd, attól függ, hogy szereted-e a tömeget, a részegeket, a bűvészeket, akik felgyújtják magukat, meg azokat, akik pénzért azt hazudják, hogy beszélnek a Hideg szellemmel. Ha nem kedveled az efféle embereket, jó helyen leszel – a Zimankóhívó idején az ország minden söpredéke Televélybe gyűlik. Legalább nem kell külön-külön utálni őket, ott vannak egy kupacban.

A szán megreccsent egy huppanónál.

– Te már jártál ott? – kérdezte Riena kis hallgatás után.

– Párszor – mondta Bren. – Meg párszor majdnem. Volt, hogy csak a város határáig jutottam el, mert az őrök nem örültek annak, amit vittem.

– Mit vittél?

– Reményt – felelte Bren azonnal. – Üvegekbe zárva. Ha sokat ittál belőle, másnap úgy érezted, jobb lett volna remény nélkül élni.

– Szóval szeszt csempésztél – Riena majdnem elmosolyodott, de visszafogta magát.

– Csempész… Ez olyan csúnya szó – húzta el a száját Bren. – Én inkább úgy mondanám: mozgattam az erőforrásokat a pénzes erszények között.

Riena derülten forgatta a szemét – ezt követően egy ideig csak a szán recsegése hallatszott, meg a hó halk nyikorgása a jármű talpa alatt.

– Te miért döntöttél úgy – kérdezte végül Bren, már-már mellékesen –, hogy kiemelkedő ösztöneid ellenére most mégis ellátogatsz a Zimankóhívóra?

– Televélyben ilyenkor több pénz mozog, mint egész évben a környező falvakban együtt – felelte Riena. – Ha jól alakul, egy időre megszedem magam.

Bren bólintott, de nem teljesen elégedetten. A hangjában nem volt gyanakvás, inkább csak játékos érdeklődés:

– És mivel keresed meg azt a sok pénzt? – kérdezte. – Lámpásokat árulsz?

Riena tétován a zsákjához nyúlt.

– Mindenféle apróságot árulok – mondta. – Olyasmiket, amiket a többi fesztiválon is lehet kapni, általában… – tette hozzá, bár tisztában volt vele, hogy nem egészen mond igazat.

Bren felvonta a szemöldökét.

– Aha. „Apróságok.” Ez általában azt jelenti, hogy vagy semmi különös, vagy valami nagyon is különös, amit nem akarsz megmutatni.

Riena szeme megrebbent. Visszahúzta a kezét a zsák szájától, mintha hirtelen eszébe jutott volna minden alkalom, amikor rossz ötlet volt megmutatnia idegeneknek, mivel kereskedik. Már csukta is volna vissza a zsákot, amikor egy másik gondolat is a fejébe ötlött: Bren fizette ki kettőjük helyét a karavánon. Nem szerette, ha tartozik valakinek. Sőt, kifejezetten gyűlölte. Az volt a szándéka, hogy mihamarabb visszaadja a pénzt, amint lesz miből – és lényegében előbb-utóbb úgyis kiderül, mi van a zsákjában.

Mélyet sóhajtott, és kioldotta a puttony száját, majd óvatosan kivett belőle egy gondosan betekert csomagot. A kendőt lefejtette róla, és maga elé tartotta a díszes kelyhet. A pohár áttetsző falán szabályos, hajszálvékony minták futottak körbe, mint megfagyott erek, és hűvös, tiszta fényt vert vissza, mintha kristályból lenne.

Bren – rá nem jellemző módon – elhallgatott a tárgy láttán. A szeme összeszűkült, közelebb hajolt, majd óvatosan kivette a nő kezéből a kelyhet. Az arcán nem hitetlenkedés jelent meg, hanem lassú felismerés.

– Ejha… – szólalt meg végül. – Ha a szemem nem csal, ez bizony… elvarázsolt jég.

Riena egy pillanatra megfeszült.

– Csak egy kehely… – vágta rá védekezően.

Bren felnevetett, de most nem a szokásos, harsány módján, hanem halkan, mintha attól tartana, a kehely megsértődik.

– Riena, ez nem az a fajta jég, amit csak úgy letörsz a tető pereméről. Ez tartja a formáját. Nem reped, nem olvad… még akkor sem lenne semmi baja, ha megtölteném forró borral. – A fény felé fordította, és a jég ragyogóan csillogott a tenyerében. – Csak kérdezem… – Bren finoman megpöccintette a kehely peremét. A jég tisztán csengett, mintha üvegből lett volna. – Honnan van? Melyik mester munkája?

Riena szája sarka megrándult. Már ott volt a nyelvén a szokásos hazugság – hogy egy öreg mestertől vette valahol a déli falvakban –, és milyen könnyen ki is csúszott volna. De ahogy Brenre nézett, valami elakasztotta a szavait. Nem tudta volna megnevezni, mi. Általában a hazugságok maguktól sorakoztak a nyelvére. Most egyik sem jött. Mintha Bren közelében elcsendesedett volna benne valami, ami évek óta meg sem mert szólalni. Esztelenség volt – tudta jól, hiszen alig ismerte a férfit –, mégsem bírt ellenkezni vele: megbízott benne, anélkül, hogy értette volna, miért.

– Tőlem van – mondta egyszerűen. – Én készítettem.

Bren ujjai megdermedtek a kehely peremén. Egy pillanatig csak nézte a másikat, mintha az mérlegelné, viccelődik-e – aztán ahogy Riena tekintete rezzenéstelen maradt, szélesen elvigyorodott.

– Na, most már értem, Tüske miért vonzódik hozzád – mondta. – A mágia vonzza a mágiát.

Riena nem reagált, magában azonban arra gondolt, hogy a megérzése ezek szerint nem csalt: Tüske valóban nem egy hétköznapi farkas. Hirtelen minden apró részlet a helyére került a fejében: ahogy első találkozásukkor megállt előtte, és most, mikor minden habozás nélkül a lábához telepedett a szánon. Mindez nem volt véletlen.

– Elvarázsolt jég… a te kezedből – hitetlenkedett Bren. – Tudod, ugye, hogy ezek a tárgyak milyen ritkák manapság?

Riena nem válaszolt. Időközben a szán döccent egyet alattuk. A szemközti oldalon ülő egyik férfi utas feje megmozdult csuklyája árnyékában – mintha egy pillanatra a hang irányába fordította volna az arcát, de lehetséges, hogy csak a szán billenése rántotta meg. A csuklya pereme alól nem látszott a tekintete, csak az, hogy a válla enyhén megfeszül, majd lassan visszaereszkedik. A következő pillanatban már hallatszott az egyenletes, mély lélegzetvétele.

Riena kivette a kelyhet Bren kezéből, és visszacsavarta köré a kendőt. Visszahelyezte a zsákba, a többi tárgy mellé.

Bren nem szólalt meg azonnal. Ujjai még egy pillanatig a levegőben maradtak, mintha a kehely hűvös súlyát keresnék, aztán lassan az ölébe ejtette a kezét. Egy rövid, alig észrevehető pillantást vetett körbe a szánon, majd hátradőlt, mintha mi sem történt volna.

– Azt beszélik – szólalt meg kis idő múlva, fél szemmel a hómezőt figyelve –, hogy amióta nincs az országnak idarája, már nem, vagy csak alig, készülnek efféle tárgyak. – Oldalra pillantott, Rienára. – Ilyen jégmágia – intett a zsák felé – nem a vándorárusok játéka.

Riena arca rezzenéstelen maradt, ám elméje legsötétebb zugából váratlanul felsejlett egy magát „tisztánlátónak” nevező vándor prédikátor alakja: a rekedt hang, ahogy a Hideg szellem akaratáról beszélt; a gyertyák fojtó füstje egy zárt helyiségben; durva kezek, amelyek nem engedték el, hiába kapálózott. Aztán a jel: a vörösen izzó vas, ahogy a bőréhez ért, a forró fém sziszegése, a saját égő húsának a szaga. A fájdalom ennyi év után is olyan elevenen hasított belé, hogy egy pillanatra azt sem tudta, a szánon ül-e, vagy újra ott fekszik hatévesen a föld alatti kápolna kövén, miközben a világ egyetlen fehéren izzó ponttá szűkül össze. Aznap tanulta meg, hogy ami benne lakik, az nem ajándék, hanem átok. És ha átok ül rajtunk, azt nem kürtöljük világgá. Ő most mégis megtette, és talán hiba volt.

A valóság tompán tért vissza, Bren hangja mintha a víz alól jönne:

– Az építőknek van annyi erejük, hogy betömjék a repedéseket a falon, a rétegeket újra egymásra fagyasszák, és életben tartsák azt, ami még életben tartható. Régen, amikor volt idara… – hallgatott el egy pillanatra, mintha a szó ízét forgatná a nyelvén. – …akkor az építőknek maradt idejük másra is. Lámpásokra, díszekre, csecsebecsékre. Olyan dolgokra, mint ez a kehely – bökött a nő zsákjára.

Riena nem felelt azonnal. A szán ütemes ringása és Tüske egyenletes szuszogása valami furcsa nyugalmat árasztott felé.

– Vannak még ilyen árusok – szólalt meg végül csendesen. – Főleg idősek. Akik már nem bírják a fal körüli munkát.

– Igencsak jól tartod magad, ha te is közéjük való vagy – vigyorodott el a férfi. – Ezek szerint az öreg mesterek újabban szemrevaló, fiatal nőknek álcázzák magukat, igéző szemekkel…

A hangja könnyed volt, szinte hetyke, de a pillantása némi zavarról árulkodott – mintha egy olyan gondolat szökött volna ki a száján akaratlanul, amit valójában nem kívánt hangosan kimondani.

Riena érezte, hogy meleg fut végig a tarkóján, egészen a füle tövéig. Elkapta a tekintetét, és a szán túlsó sarkára meredt, mintha hirtelen valami rendkívül fontos részletet fedezett volna fel ott. Nem volt hozzászokva az ilyesféle megjegyzésekhez – vagy legalábbis olyanokhoz nem, amelyekben nem volt követelés, se gúny. Zavarta. És valamiért bosszantotta is, hogy ez a zavar most ilyen könnyen utat talált benne.

Néhány perc kínos csend következett. Végül Bren megköszörülte a torkát, előrehajolt, és úgy tett, mintha a kabátján lógó egyik gombot vizsgálgatná, holott nyilvánvalóan nem volt vele semmi baj. Tenyerével végigsimított a szán padlóján, odébb pöccintett egy apró jégdarabot, majd halkan felhorkant.

– Na jó – jegyezte meg végül, könnyedebb hangon, mintha csak magának beszélne. – Ígérem, nem kezdek el most rögtön ódákat költeni a szánon. Az út úgyis elég hosszú, ráérünk még zavarba hozni egymást később is.

Riena ajkán először csak egy apró rezdülés jelent meg. A szája sarka önálló életre kelt, mielőtt még észbe kapott volna. Egy halk, őszinte nevetés bukott ki belőle. Néhány másodpercig hagyta, hogy ez az érzés megüljön benne. Kénytelen volt magának beismerni: szimpatikus számára Bren. Túlságosan is, ami ijesztő, hiszen nem is ismerte. Nem volt szokása bárkiben is megbízni, főleg nem ilyen gyorsan, mégis, valahol mélyen megnyugtatónak érezte ezt az újfajta közelséget.

A csend nem feszült többé közöttük. Bren tekintete a távolba révedt, de nem a tájat figyelte; látszólag gondolataiba révedt, ahogy az ember teszi, mielőtt olyasmit kérdez, amire nincsen könnyű válasz.

– Mióta vagy képes erre? – kérdezte végül, szinte suttogóra fogva. – Mármint… mióta tudod, hogy megvan benned a Hideg szellem ereje?

Riena nem felelt azonnal. A zsák szíja után nyúlt, szorosabbra húzta, mintha ezzel valami belső zűrzavart próbálna kordában tartani.

A Hideg szellem neve mindenki számára ismerősen csengett ezen a vidéken. Az emberek úgy beszéltek róla, mintha itt lenne állandóan, és figyelne. Nem isten volt, legalábbis nem úgy, ahogy Talorma fényes, haragvó istenségei. Riena mindig is inkább valamiféle ősi, oltalmazó lélekként gondolt rá: egy jég peremén álló, láthatatlan őrre, aki tereli a szelet, és távol tartja a lángok országának mohó kezeit. Úgy tartják, hogy a tél is az ő akaratából létezik, és ő választja ki az építőket is – azokat az embereket, akik az árva telek idején ideiglenesen képesek táplálni a határon húzódó jégfalat, hogy az ország ne maradjon védelem nélkül. És természetesen ő választja ki az idarát is – az egyetlen embert, akiben a Hideg szellem ereje teljessé válik, és aki egyedül képes megmenteni Foroszályt. Az idara nem uralkodó a szó hagyományos értelmében – inkább híd az emberek és a Hideg szellem között.

– Gyerekkorom óta képes vagyok formálni a jeget – mondta végül halkan, s arra gondolt, hogy elképzelhetetlen, hogy a Hideg szellem őt bármire is kiválasztotta. Ujjaival ösztönösen végigsimította fején a kendőt. – Nem vagyok építőnek való. Őszintén szólva, a lehető legtávolabb akarok maradni a faltól.

Bren alig észrevehetően bólintott, arca meglepő módon komolynak tűnt.

– Érthető – mondta végül. A hangja nyugodt volt, mentes minden ítélkezéstől. – A fal nem olyan hely, ahová az ember önszántából megy.

Riena lehajtotta a fejét – érezte, hogy megfeszül benne a szégyen, amit sosem tudott igazán lerázni magáról. Gyerekkora óta azt sulykolták belé, hogy a jégmágia azok kiváltsága, akiken rajta van a Hideg szellem érintése. Ő azonban egy másik jelet viselt, amit az emberek égettek bele. Akaratlanul is a mellkasához szorította a bal karját, mintha csak a hideg ellen húzná össze magán a kabátot, miközben jobb tenyerével rászorított csuklójára a kabátja ujján keresztül. Érzésre kitapogatta bőrén a billog helyét, ahol megvastagodott a bőr. Az emlék élénk volt, alig fakult az évek alatt: a vörös haja kibomlott a fonatból; hallotta a suttogást, a szót, amit akkor még nem értett, csak később: baljós. Azt mondták, ez így lesz rendjén. Aztán az a hang: rövid, éles sistergés, mintha víz csorgott volna a forró kőre. A fájdalom elviselhetetlen volt, de a hang maradt meg benne a leginkább. Évekig nem tudott úgy vizet önteni a tűzre, hogy ne hallja újra. Minden sercegés visszahozta a kápolnát, a követ, a szorító kezeket.

Riena lassan leengedte a csuklóját, mintha semmi sem történt volna. Beszívta a hideg levegőt, hagyta, hogy kitisztítsa a tüdejét. A karaván egyenletes zaja körülölelte, a szán talpa alatt csikorgott a hó. A jelen makacsul tovább haladt.

Egy pillanatig még nézte a közeli erdő halvány vonalát a távolban, aztán megszólalt.

– Azt mondják, ha jól sikerül az ünnep, tovább tart a tél – fűzte hozzá halkan. – És talán az Idara is hamarabb visszatér. Akkor minden megoldódna.

Bren nem válaszolt rögtön. A szán egyenletesen haladt tovább, a karaván halk zaja körülölelte őket: fém csikordult a fán, valahol egy állat halkan mordult, a hideg levegő közéjük telepedett. Bren csak kisvártatva szólalt meg, lassan, megfontoltan.

– Ezt sokan remélik – mondta. – Minden évben. Minden ünnepen. – Oldalra pillantott Rienára, de nem volt szemrehányás a tekintetében. – A remény könnyebb, mint szembenézni azzal, ami van.

Riena nem felelt. Tudta, mire gondol. A Zimankóhívó mindig is erről szólt: hinni abban, hogy ha elég hangosan kérik, a tél megmarad, a fal kitart, az idara visszatér, és egyszer csak minden visszaáll a régi, biztonságos rendbe.

– Az idara… – folytatta Bren halkan. – Lehet, hogy visszatér. Lehet, hogy nem. De amíg nincs itt, addig mindenkinek magának kell eldöntenie, hogyan él túl.

A nő hallgatott. Az idara. Gyerekkora óta úgy beszéltek róla, mintha egyszerre lenne ember és valamiféle mitikus lény. Királynőnek hívták, de sosem úgy képzelte el, mint uralkodót. A fejében inkább az a kép élt, hogy olyan, mint a két kő közötti kötőanyag – ha nincs, az egész fal széthullik. Az idara volt az, aki életben tartotta a falat. Ahogy a mesék mondták: amíg élt és uralkodott, a fal nem repedezett, az építők szabad életet éltek. Csakhogy idestova tizenhat éve nem volt már az országnak idarája. Árva tél – így hívják ezt az időszakot, amikor nem uralkodik idara, vagyis az ország energiaforrásai nem biztosítottak. Ilyenkor jön el a Zimankóhívó ideje: az ima, a szertartás, a zajos ünneplés, és persze a félelem, hogy talán már ez sem elég. Hogy a Hideg szellem továbbra is hallgat, és nem választ új idarát.

Tüske megmozdult a lábánál, közelebb húzódott hozzá. Riena ösztönösen a bundájára tette a kezét. A farkas meleg volt és élő – valóságosabb, mint az idarákról szóló történetek.

– Akárhogy is – mondta végül Bren –, Televélyben – a vásári lármán túl – mindenki ugyanazt akarja majd. Egy jelet. 

Riena lassan kifújta a levegőt. Egy jel. Elgondolkodott: hogy is nézne az ki? Egy jól időzített villanás az égből, hogy mindenki megnyugodjon: lám, itt az idara. Talán repedés fut majd végig a falon, aztán magától összeforr. Vagy az idara egyszerűen csak kilép a hóesésből, egy piros zászlót lengetve maga előtt. Csakhogy tapasztalata szerint a világ nem így ad jeleket. A fal nem forr össze magától, és az idarák pedig nem zászlóval érkeznek.

A hideg belekapott az arcába, mire a baljós gondolat szertefoszlott.

Mikor oldalra pillantott, észrevette, hogy Bren a vállát a szán oldalának vetette, a feje kissé előrebukott. Először azt hitte, csak elmerült a gondolataiban – a tekintete félig lehunyva, az arca szokatlanul nyugodt volt. Aztán a szán döccent egy nagyobbat, mire a feje tompán a deszkának koccant. Nem riadt fel. Csak motyogott valamit az orra alatt (Riena nem értette, pontosan mit, de valamiféle káromkodásra tippelt). Elaludt.

Egy ideig még figyelte Brent. Alvás közben eltűnt az arcáról az a szögletesség, amely ébren ott feszült rajta. A szája sarka ellazult, a homlokán kisimult a ránc. Szinte kisfiús volt így – meglepően védtelennek tűnt. Milyen különös, hogy az ébren viselt könnyed gúny és félmosoly mögött ennyi fáradtság és csend rejtőzik. Miközben ezen töprengett, hagyta, hogy a szán ringása ismételten kisimítsa a gondolatait.

A karaván tovább haladt Televély felé, a hómezőn át. A fák fekete törzsei sebesen suhantak el mellettük, mint valami hallgatag, éjjeli őrség. A csillagok lassan előbújtak a felhők közül. A hó halványan visszaverte a Hold fényét, a karaván árnyéka megnyúlt, és a szánok egyenletes csikorgása beleolvadt az éjszaka zajába.

Riena már maga is félálomban volt, amikor a ringás hirtelen megváltozott.

Nem a szokásos, egyenletes zökkenő volt, amely időről időre finoman dobott egyet a szánon. Előbb egy éles, száraz reccsenés hallatszott valahonnan elölről, majd a rántás végigfutott a köteleken, a deszkákon, a karaván egész testén. A szán megugrott, oldalra csúszott, mire Riena ijedten a deszkákba kapaszkodott.

– A fagyott pokol ördögei! – kiáltott fel Bren félálomban, és ösztönösen Riena felé kapott.

A szán veszélyesen megbillent. A rakomány a jármű oldalfala felé csúszott, a ponyva alatt recsegve-ropogva egymásnak ütődtek a ládák és zsákok. Egy nagyobb hordó kibillent a helyéről, és lassan, de feltartóztathatatlanul gurulni kezdett.

Egy éles, női sikoly hasított a levegőbe. A kendős asszony volt az, aki olyan bizalmatlanul méregette őket a karaván indulásakor. A szán billenése miatt a nő elvesztette az egyensúlyát, és kicsúszott kezéből a kisfia keze, aki megbotlott. Ekkor – mintha mindez nem lett volna még elég – a hordó tompa döngéssel nekiütődött egy ládának, majd irányt váltva még gyorsabban indult meg a deszkákon, egyenesen a földre zuhant kisfiú irányába.

– A francba! – mordult fel Bren, aki már határozottan ébren volt.

Tüske – mintha olvasott volna a gondolataiban – felpattant, és egy ruganyos mozdulattal előre vetette magát. A teste szinte vízszintesen suhant végig a szán padlóján, a karma megcsikordult a fagyott fán. Egy szempillantás alatt a kisfiú előtt termett, és oldalával a guruló hordó útját állta. Az állat teste megremegett a becsapódás erejétől, de nem tágított.

Bren azonnal Tüske után ugrott, térddel csúszott végig a deszkákon, majd vállból nekifeszült a hordónak. A fa recsegett, a hordó súlya ránehezedett mindkettőjükre. Bren fogai között káromkodott, ahogy igyekezett teljes testsúlyával megvetni magát a padlón.

– Riena! – kiáltott hátra. – A kölyköt!

Riena, mintha egy mélységesen mély álomból tért volna magához, azonnal a hordó felé ugrott.

A szán még mindig ferdén állt, a deszkák csúszósak voltak, így jobb híján négykézláb vetette előre magát, a hordó irányába. A kisfiú a földön feküdt, halálra dermedten, miközben az anyja szüntelenül sikoltozott. Riena megragadta a kisfiú kabátjának gallérját, és teljes erejéből oldalra rántotta. A lendület mindkettőjüket félresodorta; a deszkák keményen a térdébe vágtak, a levegő néhány másodpercre kiszorult a tüdejéből.

– Engedd! – ordított Bren a farkas felé, alig egy másodperccel később, mire Tüske egyetlen, villámgyors mozdulattal elrugaszkodott a hordótól. Bren is oldalra vetette magát, a hordó pedig vadul nekilódult, átgurult azon a ponton, ahol az imént még a kisfiú feküdt, majd a szán peremének csapódott. A fa megreccsent, de kibírta. A hordó félrebillent, míg végül tompa döndüléssel megállt.

Egy szívdobbanásnyi csend következett.

Aztán a világ ismét mozgásba lendült.

A rönkszarvasok idegesen fújtak, a kötelek megcsattantak, valaki káromkodott a karaván elejéről. A kendős asszony térden csúszva vetődött oda a fiához, mintha attól tartana, hogy a hordó bármelyik pillanatban újra megindulhatna. Végigfuttatta remegő kezét a kisfiú arcán, vállán, karján – mintha így akart volna meggyőződni arról, hogy egészben van.

A kisfiú eleinte kővé dermedve állt – aztán lassan, ahogy az anyja keze végigsimított az arcán, pislogott egyet. Az álla remegett, de nem sírt.

Időközben Bren is feltápászkodott, leporolta a nadrágját, majd egy pillanatra a farkasra nézett.

– Szép volt – morogta halkan. Ezután Rienához fordult. A szokásos félmosolynak ez alkalommal nyoma sem volt az arcán; a tekintete gyorsan végigfutott rajta – a térdén, a kezén –, mintha sérüléseket keresne.

– Jól vagy? – kérdezte. – Nem ütötted meg magad?

Riena megrázta a fejét. Feltérdelt, ujjaival még mindig görcsösen a kisfiú kabátját szorította. A gyerek ránézett, majd tekintetével Tüskét kereste. Nem félelemmel, hanem csodálattal.

Az asszony keze – még mindig remegve – megkereste Rienáét. Riena szinte riadtan engedte el a fiú gallérját. A kesztyűjén keresztül is érezte a nő ujjainak melegét a bőrén.

– Köszönöm – suttogta az asszony.

Riena nem felelt. Biccentett egyet, aztán lassan kihúzta a kezét az asszony szorításából, és kiegyenesedett. A térde sajgott, és csak most vette észre, milyen erősen dobog a szíve.

A szán túlsó oldalán egy zömök férfi káromkodva próbált kimászni két felborult láda alól, miközben egy idős asszony a mellkasához szorított egy vászonzsákot, mintha abban volna minden földi kincse.

– Mi történt? – hallatszott valahonnan elölről egy ingerült hang.

– Az egyik szán keresztgerendája megadta magát! – kiáltotta valaki.

A karaván hosszú teste döglött kígyóként hevert a hóban. Elölről kiáltások hallatszottak hátra, lámpások fénye imbolygott a havon, és a rönkszarvasok idegesen fújtattak a hidegben.

A cserzett arcú vezető – ugyanaz, akinek Bren a kis bőrerszényt a markába nyomta – végigcaplatott a szánok mellett, és lekuporodott a sérült keresztgerendához. Sokáig nézte, ujjával végigsimított a repedt fán, aztán felegyenesedett, és egyetlen tömör káromkodással foglalta össze a véleményét.

– Ma már nem megyünk tovább – tette hozzá. – Ezt sötétben nem lehet kicserélni.

Riena alig hallotta, amit a férfi mondott. Hirtelen bevillant: a zsákja – hol volt a zsákja?

A baleset közben kicsavarodott a kezéből, azóta annyi minden történt, hogy még csak számot sem vetett vele. Tekintete kapkodva pásztázta a szétcsúszott rakományt – a ládákat, a félig leszakadt ponyvát és összegubancolódott köteleket. Néhány szívdobbanásnyi pillanat után metalálta, amit keresett: a zsák két megdőlt láda közé esve hevert, félig a ponyva alá gyűrődve.

Odakúszott érte, és amikor végre elérte, kitépte a ládák fogságából. Reszkető ujjakkal szorította a mellkasához. Csak akkor engedte ki a levegőt, amikor a vásznon át megérezte az egyik kehely ismerős, hűvös körvonalát. Addig észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét.

Bren tekintete egy pillanatra a zsákra siklott, aztán vissza Rienára; nem szólt semmit, de a hallgatása épp elég világosan jelezte, hogy pontosan érti, miért szorítja magához olyan riadtan.

A nap már réges-rég lebukott a hómezők mögött, és a hideg minden perccel mélyebbre kúszott a ruhájuk alá. A karaván vezetője rövid, katonás utasításokat osztogatott. Akinek volt sátra és elég bátorsága hozzá, az a szánok mellett verhetett tábort. Akinek nem, az a közeli faluban kereshetett menedéket – alig negyedórányi járásra, a domb túloldalán, ahol néhány halvány fény pislákolt a sötétségben.

Riena ösztönösen ismét a zsákjához nyúlt, és még szorosabban magához vonta. Már a gondolattól is összeszorult a gyomra, hogy idegenek között, nyílt tábortűz mellett töltse az éjszakát, miközben a holmija karnyújtásnyira hever bárkitől.

Bren mintha olvasott volna a gondolataiban. Felhajtotta a kabátja gallérját, majd a domb felé biccentett.

– Van ott egy fogadó – mondta alig hallhatóan. – Tető a fejed fölött, rendes ágy, talán még egy tál meleg leves is. És nem kell egész éjjel fél szemmel aludnod attól tartva, hogy valaki belenéz a zsákodba.

Azzal megveregette Tüske oldalát.

– Gyere, öregfiú. Neked sem árt egy kis meleg.

Riena habozott. A fogadó pénzbe került, ő pedig már így is tartozott Brennek a karavánon váltott helyért. A gondolat kellemetlenül bökte, akár egy kavics a csizmájában, amit hiába próbál figyelmen kívül hagyni.

– Már így is tartozom neked – mondta. – A karavánt is te fizetted.

Bren legyintett, mint aki nem érti, miért kell ezt egyáltalán szóba hozni.

– Elszámolunk – vetette oda szórakozottan.

Riena nem válaszolt azonnal. A kijelentés, hogy „elszámolunk” kellemetlen érzéseket keltett benne. Túl sok férfit hallott már hasonló könnyedséggel beszélni arról, hogy mi jár nekik egy szívességért cserébe. A teste előbb emlékezett, mint a gondolatai: a csuklóján szorító ujjakra, a borgőzös leheletre, a nevetésre, amelyben semmi jó nem volt. Bren azonban nem nézett rá úgy. Még csak nem is rá figyelt igazán; épp Tüske bundájából szedett ki egy odafagyott hócsomót, miközben valami halk, bosszús félmondatot dünnyögött az állatnak.

Riena, bármennyire utálta is beismerni, megint érezte azt a megmagyarázhatatlan, makacs bizonyosságot: ez a férfi veszélyes lehet ugyan, de nem úgy, ahogy azok, akiktől általában félnie kellett. A tábortűz felé pillantott, ahol az idegenek egyre sűrűbben gyűltek össze. Egy asszony felnevetett valamin; egy férfi pedig egy ismerősen csengő dalt dúdolt, elnyújtva, hamisan. A zsák a kezében nehezebb volt, mint valaha.

– Rendben – szakadt ki végül belőle. – De a levest én állom.

– Ezt nevezem tisztességes alkunak – vigyorodott el Bren.

Riena nem válaszolt. Szorosabbra fogta a zsák szíját, és anélkül, hogy visszanézett volna a karavánra, megindult a domb felé.

A hó térdig ért a letaposott ösvényen kívül, Tüske ezüstös árnyékként szaglászott előttük. A falu alig volt több egy maréknyi háznál, amelyek behavazott háttal bújtak össze, mint a fázó juhok. A fogadót csak a jeges szélben himbálódzó cégérről és az ablakok mögött pislákoló fényről lehetett felismerni. Ahogy Bren benyitott, a benti meleg szinte arcul vágta őket – a faggyúgyertya, a párolgó leves és a nedves gyapjú illata mind egyszerre tört rájuk, és egy pillanatra még a csontig hatoló hideget is feledtette.

A söntéspult mögött egy zömök, vörös képű férfi törölgetett egy korsót. Felmérte a belépőket – a havas, vacogó nőt, a vigyorgó férfit, és az ázott farkast, amely hangtalan árnyékként lépett be mögöttük –, és a szeme megakadt Tüskén.

– Az nem jön be a többi vendég közé – bökött a fejével Tüske felé. – Tisztességes fogadót tartok én, nem karámot.

– Szelíd, mint a bárány – nyugtatta Bren, és már csúsztatta is a pultra a pénzt, amit ki tudja honnan vett elő. – Két szoba kéne.

– Bárányt se engednék be – morogta a fogadós. – Büdös, vedlik, és mindig talál valamit, amit megrághat.

– Akkor szerencsénk van – felelte Bren derűsen. – Tüske egyikben sem különösebben tehetséges. Na jó, az első kettőben talán igen, de a harmadikat kikérem magamnak.

A fogadós nem nevetett. Tekintete a farkas sárga szemére tapadt, aztán lassan végigmérte Bren szakadt kabátját és Riena hólepte csizmáját.

– Istálló – mondta végül. – Az állatoknak ott a helye.

Tüske ekkor halkan felmordult. Nem fenyegetően, inkább sértetten, mintha pontosan értette volna, miről folyik a vita.

Bren felé pillantott, majd vissza a fogadósra.

– Előre szólok, én magam kevés vendéget ismerek, aki ennyire rosszul viseli, ha istállójószágnak nézik.

– Nem érdekel, mit visel rosszul.

– Rendben – bólintott Bren, és még két érmét tett a pultra. – Akkor nevezzük külön szobadíjnak. Nem kér ágyat, nem kér levest, és ígérem, nem vitatkozik a többi vendéggel sem vallási kérdésekről.

A fogadós szeme az érmékre villant. Egy pillanatig még tartotta magát, aztán kelletlenül magához húzta a pénzt.

– Egy szoba van – vágta rá nyersen. – A karavánból már sokan itt vannak. – A lépcső felé intett. – Fent, a folyosó végén.

Bren Rienára pillantott, és a szája sarka árulkodóan megrándult, de – ez egyszer – nem mondott semmit, láthatóan a másikra bízta a döntést. Riena érezte, hogy meleg fut végig a tarkóján, és gyorsan a pultra szegezte a tekintetét. Egy szoba. Egyetlen keskeny ajtó, négy fal. A gondolat nemcsak azért szorította össze a gyomrát, mert Bren férfi volt, hanem mert így a kendőjét sem veheti le éjszakára. Aludhat kabátban, csizmában, akár a földön is, ha kell – de a haját nem láthatja meg. Viszont az is igaz, hogy Bren eddig nem kérdezett olyasmit, amit ő nem akart elmondani magától. Látta, hogy Riena egyedül van, mégsem faggatta, miért. Eddig egyetlen határt sem lépett át, amelyet Riena nem kínált fel neki. Kényelmetlen lesz a fején tartani a kendőt, de mindez koránt sem lesz annyira kényelmetlen, mint a szabad ég alatt éjszakázni. Ez volt a legerősebb érv, amely erősebb volt minden óvatosságnál: meleg. Fedél. Leves. Egy ajtó, amelyet be lehet zárni.

– Elférünk – mondta végül, talán a kelleténél kissé hangosabban. – Aludtam már kényelmetlenebbül.

Bren a szívéhez kapott, mintha mélyen megbántották volna.

– Ezt most igyekszem nem magamra venni – jegyezte meg, miközben felkapta a kulcsot a pultról. – Tudtommal kifejezetten kellemes szobatárs vagyok. Keveset horkolok, ritkán beszélek álmomban, és ha mégis, többnyire hasznos dolgokat mondok. Például hogy soha ne bízz olyan emberben, aki levesbe főzi a zokniját, még ha azt állítja is, hogy gyógyító hatású.

Riena akaratlanul is felnevetett. Nem hangosan, csak egy rövid, meglepett nevetés szakadt ki belőle.

– Ezt jó tudni – mondta, és igyekezett visszarendezni arcának komolyságát, nem sok sikerrel. – Ha egyszer valaki zoknis levest kínál, legalább lesz okom gyanakodni.

Bren elégedetten biccentett.

– Lehet, hogy máris megmentettem az életed.

– Egyelőre csak a vacsorámat – felelte Riena, a szája szegletében még ott bujkált egy halvány mosoly.

A fogadós, mintha csak a végszóra várt volna, két tál gőzölgő levest tett le egy közeli, viharvert asztalra. A lé zsíros volt és forró, néhány árva gyökérdarab meg egy kis dara úszkált benne – de a melege most többet ért bármilyen fűszernél.

Leültek. Riena két tenyere közé fogta a tálat, és hagyta, hogy a forróság lassan visszacsalogassa az életet a görcsösre fagyott ujjaiba. Bren a magáét három sietős kanállal intézte el, aztán hátradőlt a padon, és figyelte, ahogy a lány lassan, óvatosan kanalazza a sajátját. A tekintete időnként elkalandozott – hol a zsákra siklott, amelyben a kehely lapult, hol vissza Rienára –, és kétszer is úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégis meggondolta magát.

– A szánon nem volt időm rendesen rákérdezni – szólalt meg végül mégis, mintha csak az időjárásról csevegne. – Az a kehely. Hogyan csináltad egyáltalán?

Riena keze megállt a levegőben. Egy pillanatra körbejárt a tekintete a félhomályos söntésen – a kemence mellett egy öregasszony horkolt, a sarokban ketten kockáztak, rájuk ügyet sem vetve –, aztán halkan válaszolt:

– Nem tudom pontosan. Sose próbáltam még elmagyarázni senkinek…

Bren kissé oldalra billentette a fejét. Nem szólt semmit, de a szemével azt üzente: „Tégy egy próbát!”

Riena lenézett a táljára. A leves felszínén vékony zsírcseppek úsztak, apró, aranyszínű körökben. Hosszú évek óta először próbált szavakat keresni valamire, aminek a működését igazából maga sem ismerte. A képessége mindig ott volt, mindig tudott róla, de soha senki nem tanította meg használni. Nem magyarázták el neki, hogyan működik. Nem ült mellette egy mester, aki megmondta volna, hogyan kell megszólítania a vizet, hogy engedelmeskedni kezdjen. Magától tanulta meg használni, elrejteni, eladni – és közben úgy tenni, mintha mindez nem volna több ügyes kézművességnél. Lassan kifújta a levegőt. Úgy döntött, tesz egy próbát, hogy elmagyarázza.

– Vizet veszek. Vagy havat. Néha jeget, ha elég tiszta. Aztán… formát adok neki.

– Csak így?

– Nem „csak így” – pillantott fel Riena. – Nagyon fontos, hogy hogyan. Ha túl erősen akarod, hogy azzá váljon, amit szeretnél, megreped. Ha nem eléggé, szétesik. Olyan, mintha… mintha a kezedben tartanál valamit, ami… ami határozottan valami, de te megpróbálod rábeszélni, hogy mássá váljon…

Bren szája sarka megrándult.

– Szóval rábeszéled, hogy például kehely maradjon.

– Valahogy úgy – felelte Riena halkan. – És ha jól sikerül, egy ideig emlékszik rá, minek kell lennie.

– Egy ideig?

– Hónapokig, néha egy évig is. A jobb darabok tovább.

– Az a kehely például, amit mutattál… mennyi ideig marad kehely?

Riena ujjai megfeszültek a kanál nyelén.

– Az jobb darab. Talán másfél évig is kitart…

Bren egy darabig csak nézte, a kanalát a kezében tartva. Riena állta a tekintetét, de érezte, hogy közben minden porcikája menekülne. Már az is túl soknak tűnt, amit eddig kimondott. Mintha azzal, hogy szavakba foglalta a képességét, résnyire nyitott volna egy olyan ajtót, amelyet évek óta teljes erejéből zárva tartott.

Bren azonban nem erőltette tovább a témát. Ehelyett hátradőlt a padon, és elgondolkodva forgatta a kanalat az ujjai között.

– Tudod, mi jár a fejemben? – szólalt meg végül, inkább a tálnak beszélve, mint neki. – Hogy talán a fal sem működik másképp, mint az a kehely.

Riena felpillantott. Bren a homályba meredt a tál fölött, mintha valami távoli dolog körvonalait próbálná kivenni.

– Hogy érted?

– A legendák az első idaráról… aki létrehozta a falat. Mi van akkor, ha ő is ráparancsolt a vízre, hogy fal legyen? A későbbi idarák pedig azóta újra meg újra emlékeztették rá, arra a legelső parancsra. Tartották benne a formát. A szándékot. Évről évre újra a fülébe súgták a parancsot: fal vagy, állsz, nem engeded át Talorma szörnyeit és az onnan terjedő pusztulást. És a fal egy ideig emlékezett rá. – Megpöccintette a tál peremét, amely halkan megcsendült. – Pont, ahogy a te kelyhed. Csakhogy az utolsó idara tizenhat éve meghalt, így nincs már, aki emlékeztesse a falat a feladatára. Hát lassanként elfelejti, minek kell lennie. Ezért reped. Ezért olvad.

Riena gyomra összeszorult.

– Az építők ezt próbálják megállítani – tette hozzá Bren. – Csak hát…  ők kevésbé meggyőzőek, mint az idara. Foltozzák, etetik, javítják, ahol reped. De ők nem idarák – mondta ki a nyilvánvalót. – Valakinek újra meg kell mondania a falnak, hogy mi a feladata. Máskülönben…

Nem fejezte be. Nem is kellett. Mindketten tudták, máskülönben mi fog történni.

Riena akaratlanul is a zsákjában lapuló tárgyakra gondolt, köztük is elsősorban a kehelyre. Annak a formáját a jég akár egy vagy két évig is képes lesz megtartani – ez részben a tárgy egyszerűsége és apró mérete miatt lehetséges. Most megpróbálta elképzelni, miféle erő kellhet ahhoz, hogy valaki ne egy pohárnyi jeget, hanem egy egész falat győzzön meg arról, minek kell lennie. Hegyeken átnyúló, égig érő jeget. És ne csak évekig: az utolsó idara tizenhat éve halott, a fal mégis áll. Olyan mélyen beleégett a parancs, hogy még most is kitart – jóval azután, hogy nem maradt senki, aki megújítsa. Ehhez képest, gondolta, az ő ereje csak szikra. Egy gyertyaláng, amely elhiszi magáról, hogy ő tartja távol az éjszakát.

Bren elnyomott egy ásítást, felriasztva őt gondolataiból. A férfi feltápászkodott a padról.

– Hosszú nap volt. A hajnal meg még hosszabb lesz – biccentett a lépcső felé, majd intett Tüskének, aki egészen eddig a tűz mellett melegedett.

Riena nem indult rögtön utánuk. Előbb a pulthoz lépett, és a fogadós elé számolt néhány érmét – pontosan annyit, amennyibe a két tál leves került. Megígérte, hogy állja a vacsorát, és állta a szavát. Azzal szorosabban magához húzta a zsákját, és elindult Bren után a lépcső felé.

A szoba szűk volt és dohos: egy keskeny ágy, egy háromlábú szék és egy mosdótál alkotta a berendezést. A tetőgerenda olyan alacsonyan futott, hogy Brennek le kellett hajtania a fejét. A sarokban viszont egy apró tűz pislákolt egy kormos kis kályhában – elég meleget adott, hogy aludni tudjanak.

– Az ágy a tiéd – mondta a férfi, és minden teketória nélkül lehuppant a padlóra a fal mellé, hátát a deszkának vetve, mintha egész életében ott aludt volna. – Töltöttem már rosszabb helyen is az éjszakát. Egyszer egy halászbárka fenekén, két hordó romlott hering között –mondta, és kisvártatva halk dúdolásba kezdett.

Riena az ágy szélére ült, a zsákot az ölében tartva. Nem oldotta le fejéről a kendőjét, de a kabátját levette, mivel a kis kályha kellemes meleget adott. Tudta, hogy reggelig így marad – ahogy mindig. Ha a férfi furcsállta is, nem hozta szóba. Felállt, és a mosdótálhoz lépett. A víz kissé hideg volt, de ezt rég megszokta. Tenyerébe merte, ledörzsölte az ujjait és a tenyerét, aztán félrehúzta a gallérját, hogy a nyakáról és a tarkójáról is lemossa az út porát meg a rászáradt verejtéket. Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy nincs egyedül.

Miközben épp azon volt, hogy a tenyerét másodjára is tisztára dörzsölje, az inge ujja feljebb csúszott a karján, felfedve bal csuklója belső felén a régi sebet. A billogot. Nem formátlan égésnyom volt, amilyennek elsőre látszott. A gyöngyházfehéren fénylő vonalak a kályha pislákoló fényében határozott alakzattá rendeződtek, amelyet Foroszályban mindenki felismert, és amitől mindenki rettegett. Talorma pecsétje – egy körbe zárt, lefelé mutató nyíl.A lángok országának jele, a határ túloldaláé, amelyet ép ésszel senki nem viselt volna a bőrén a fal innenső oldalán.

Bren dúdolása elhalt.

Riena megdermedt. Nem kellett a férfira néznie ahhoz, hogy tudja: észrevette. Egyetlen rántással visszahúzta csuklójára az ingujját, de már késő volt, tökéletesen tisztában volt vele. Hogy lehetett ilyen óvatlan? Évek óta nem mutatta meg senkinek, soha, semmilyen körülmények között ezt a pecsétet a bőrén – most meg egy jószerivel ismeretlen férfi előtt fürdette a fényben, mintha mi sem lenne természetesebb. A gondolattól felkavarodott a gyomra.

Bren most nem mosolygott. Lassan felállt a fal mellett, és a tekintete megállapodott azon a ponton, ahol az imént a sebhely előbukkant.

– Riena – szólalt meg halkan, teljes komolysággal. – Miért van rajtad az a pecsét? – Összevonta a szemöldökét, mintha nem tudná eldönteni, jól látta-e, amit látott.

Riena nem felelt.

– Ez… – kezdte ismét a férfi, lehalkította a hangját, és közelebb lépett, mintha a deszkafalnak is füle lehetne. – Ez Talorma jele. A bőrödbe égetve.

Riena nyelt egyet. Úgy érezte, mondania kell valamit, mielőtt a férfi a maga sötétebb következtetéseire jut, azonban egyetlen hangot sem volt képes kipréselni a torkán.

Bren megcsóválta a fejét, és Riena most látta őt először igazán tanácstalannak: az aggodalom és az értetlenség egyszerre ült ki az arcára. És akkor megtette azt, amit Riena már számtalanszor látott másoktól: hátrébb húzódott. Csak egy apró lépés volt, talán nem is tudatosan történt, de a mozdulat majdnem könnyeket csalt a szemébe. A baráti meleg, ami az előbb még olyan természetesnek tűnt, egyetlen szívdobbanás alatt kihűlt kettejük között.

– Tudod te egyáltalán, mit hordasz a bőrödön? – kérdezte Bren. A hangjában nem düh volt, csak döbbenet. – Aki ezzel a jellel jár a fal innenső oldalán, azt kémnek nézik. Tűzfajzatnak. Valószínű, hogy meg is lincselik. – Beletúrt a hajába, majd így szólt: – Az ég szerelmére, egy álló napot utaztam melletted egy szánon. Ha lecsapnak rád, engem is melléd állítanak a kivégzésen.

Riena a mondat végét már alig hallotta. Csak néhány szó keringett benne, újra meg újra: tűzfajzat. Kém. Nem Riena. Nem is ember. Néhány óra leforgása alatt megint azzá vált, ami egész életében volt – nem valaki, hanem valami: rejtvény, fenyegetés, kórság, amitől a tisztességes emberek jól teszik, ha óvakodnak.

– Én… – kezdte elcsukló hangon, ám a szó ismételten a torkán akadt. Hogyan is mondhatná el? Hol kezdje? És főleg: miért? Egy pillanattal korábban még úgy érezte, magyarázattal tartozik – most viszont csak a vér zúgását hallotta a fülében.

Mert mit is képzelt? Hogy ez az ember más, mint a többi? Hogy az ugratás, a megosztott leves, a dohos kis szoba melege bármit is jelent? Egyetlen pillanat, és Bren máris úgy nézett rá, ahogy kiskora óta mindenki, aki rájött a titkára: valami baljós veszélyre, amit el kell hárítani. Engedett. Elhitte, hogy lehet másképp is. És az ilyesmiért mindig ugyanazzal fizet – egyedül marad.

Nem is ő döntött. A teste döntött helyette. Az ágyhoz ugrott, magára rántotta a kabátját, és a vállára lendítette a zsákot – a zsákot, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem hagyott volna hátra. Mire Bren kimondta a nevét, ő már az ajtónál állt.

– Riena, várj! – hallotta még a háta mögött, de nem fordult meg. Lerohant a keskeny lépcsőn, át az ivó füstös, zsivajgó melegén; a fogadós még utána kiáltott valamit, egy részeg vendég felé kapott – ő azonban csak ment, neki a nehéz ajtónak, ki az éjszakába.

A hideg úgy vágott az arcába, mint egy pofon, és valamelyest kitisztította a fejét. Az udvar néma volt, kéken derengett a holdfényben. Tüske ott loholt a sarkában; észre sem vette, mikor eredt utána.

És hirtelen, érthetetlenül, harag öntötte el a farkas iránt. Nem volt benne semmi értelem – a tudata peremén maga is tudta, hogy Tüske igazán nem tehet semmiről –, de a düh nem kérdezett. A harag, ami Brent illette volna, vagy önmagát, most az állatra zúdult, mert az volt kéznél, és mert nem volt hajlandó elmenni. A farkas ott ügetett a nyomában, hűségesen, lihegve, mintha mi sem történt volna, és Riena egyszerre képtelen volt elviselni a látványát.

– Menj! – sziszegte, és elhessegető mozdulatot tett felé. – Hagyj békén! Eredj!

Tüske nem tágított. Csak felé fordította a fejét borostyánszín szemeivel, lassított egy lépést, majd újra felzárkózott mellé.

– Tágulj innen, te nyüves dög! – kiáltott rá ismételten az állatra.

Tüske visszahőkölt, a füle hátracsapódott, és néhány lépésnyire lemaradt mögötte – de nem fordult vissza, nem olvadt bele a sötétbe. Csak figyelte. Riena pedig elfordult tőle; a düh helyét valami szúrósabb érzés vette át – bűntudat. De nem foglalkozott vele. Lihegve haladt tovább, a lélegzete fehér felhőkben szakadt ki belőle. Vissza nem mehetett. De előre sem volt hová: az erdő éjszaka maga volt a halál, és ezt senki sem tudta nála jobban.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fogadó istállója felé vette az irányt. Nem volt terve. Az ösztöne hajtotta a kivezető út felé, ami messzire repíthetné innen. Fújtatva kivágta az istálló ajtaját.

Bentről állati meleg, valamint széna, trágya és fagyott bunda nehéz szaga csapott az arcába. A jobb módú vendégek szánvontató szarvasait tartották itt éjszakára. A nagytestű állatok szürkéskék tömegként mozdultak meg a félhomályban az ajtó csapódására; egyik-másik felemelte agancsos fejét, és párálló orral, álmos közönnyel mérte végig a betolakodót.

Ahogy tekintetét végigfuttatta a hatalmas, meleg testeken, egy gondolat szikrázott fel benne – kapkodó és féktelen, de adott valamit, amibe kapaszkodhatott. Ha föl tudna kerülni az egyik hátára, ha kijutna velük a kivezető útig… egy rönkszarvas hajnalig messzebb vinné, mint a két lába egy hét alatt.

Nem volt ideje okosnak lenni. A legközelebbi, legnyugodtabbnak tűnő állathoz lépett – egy apróbb termetű, szürke szarvashoz, amely csak lustán billentette a fülét –, és matatni kezdett a zsákja szíjával meg a saját kötelével, hogy valami hevenyészett kantárt, kötőféket rögtönözzön az állat agancsa és pofája köré.

– Csak nyugodtan… maradj… – suttogta, inkább magának, mint az állatnak, és próbálta leplezni, mennyire kétségbeesett. A szarvas meleg párát fújt a nyakába, és tűrte. Riena azon gondolkodott, hogy valami puhát kellene tennie az állat hátára, hogy megülhesse. Körbenézett. A fal mellett néhány rozsdás villa, egy feldöntött vödör és egy halom összetaposott szalma hevert. Pokrócot keresett. Bármit, amit a szarvas hátára teríthet, de semmi használhatót nem talált. Az istálló túlsó végéből egy másik rönkszarvas idegesen dobbantott, az agancsa tompán koppant a karám oldalán. Riena összerezzent, majd összeszorított foggal lefejtette magáról a kabátját. Két kézzel megrázta, aztán óvatosan a szarvas hátára terítette, közvetlenül a mar mögé. Az állat bőre alatt hatalmas izmok mozdultak, melegen, élőn; Riena érezte, ahogy a teste minden lélegzetvétellel emelkedik és süllyed.

– Jól van… jól van… – suttogta, miközben egyik kezével a kabát szélét igazgatta, a másikkal a rögtönzött kötőféket tartotta. – Nem bántalak. Csak… csak vigyél el innen.

A saját övét is kioldotta, és remegő ujjakkal átfűzte a kabát egyik hajtásán. Nem lett volna elég egy rendes hevederhez, de arra talán igen, hogy a szövet ne csússzon le az első mozdulatnál. A szarvas a fülét mozgatta, majd hátrafordította a fejét, mintha nehezen értené, miért zargatja ez a reszkető, kabát nélküli ember az éjszaka közepén.

Riena épp lehajolt, hogy az övet az állat hasa alatt átvezesse, amikor a szarvas hirtelen megmerevedett. Nem ugrott el. Nem fújt felé. Csak mozdulatlanná dermedt. Riena ujjai megálltak a szíjon. Aztán meghallotta. Az istállóajtó mögött a hó halk, nedves roppanását. Egy lépés. Aztán még egy. Hátrafordult, az ajtó résnyire nyitva állt. A kinti sötétségben először csak a havon megtörő holdfényt látta, aztán egy alak körvonalát: fején csuklya, széles vállra boruló sötét gyapjú, mozdulatlan kéz az ajtófélfán.

Azonnal felismerte. Ugyanaz a férfi volt, akivel együtt utaztak a karavánon. Úgy tűnt, az egész utazást átaludta, de visszagondolva volt egy pillanat, amikor éberen figyelt – pont amikor Brennel a jégből formált kehelyről beszéltek.

Riena nem mozdult. A kabátja a szarvas hátán volt, és hirtelen rettenetesen védtelennek érezte magát a hidegben.

A csuklyás alak beljebb lépett. Nem sietett. Nem kapkodott, nem zihált, és nem úgy tűnt, mintha véletlenül talált volna a nőre. A mozdulatai csendesek voltak és kimértek, mintha pontosan tudta volna, hogy az istállóban nincs hová futni.

A rönkszarvasok nyugtalanul mocorogni kezdtek. Valahol hátul egy lánc megcsörrent.

– Rossz állatot választottál – szólalt meg az idegen.

Riena lassan kiegyenesedett. A zsák szíja a vállába vágott, mire ösztönösen közelebb húzta magához.

– Nem kértem tanácsot.

– Azt látom. Ha kértél volna, azt mondom, ne egy fiatal bikát próbálj meglovagolni nyereg nélkül. Két lépés után ledob.

Riena tekintete ösztönösen végigsiklott az istállón. Vasvilla a fal mellett. Bádogvödör. A nyitott ajtó túl messze. Az idegen pedig közte és a kijárat között állt.

– Mit akarsz?

Az alak feje kissé oldalra billent. A csuklya árnyéka eltakarta az arcát, csak az állát látta, és egy rövid, sötét szakáll vonalát.

– Tudod te azt.

Riena ujjai elfehéredtek a kötél körül.

– Nincs nálam semmi, ami érdekes lehet számodra.

– Sok mindent cipel magával az ember, ha egyedül járja az utakat – mondta halkan az idegen. – De ami nálad van, az határozottan érdekes a számomra.

A zsák – ötlött Riena fejébe.– Természetesen a zsákot akarja, benne az elvarázsolt jéggel.Agyomra összerándult, azonban igyekezett nyugodtnak tűnni.

– Fogalmad sincs, mi van nálam – mondta szárazon.

– Dehogynem. – Az alak hangjában most először valamiféle elégedettség csendült fel. – Láttam a karavánon. Igencsak bátor dolog volt tőled, hogy mindenki szeme láttára lóbáltál egy ilyen értékes tárgyat. Évek óta csak elvétve találkozni ilyesmivel a piacon. A fesztiválon vagyonokat fognak fizetni a csempészárudért. Mert ugye nem gondolod, hogy elhiszem, hogy te készítetted? Hallottam, miről beszéltetek a szánon.

Riena érezte, ahogy a hideg és a szégyen egyszerre önti el. Ostoba volt. Óvatlan. Ma már másodjára.

Az idegen kihúzta a kezét a köpenye alól. Egy kést tartott benne. Rövid pengéjű, sötét markolatú kést.

– Add ide a zsákot! – utasította. – És elmehetsz. Akár azzal az átkozott szarvassal is, ha még mindig ragaszkodsz hozzá.

Riena mögött a fiatal rönkszarvas halkan fújt egyet. Meleg lehelete végigborzolta a tarkóját. A nő azonban nem adta oda a zsákot.

A kés pengéjén megcsillant az istálló egyetlen lámpásának sárga fénye.

– Nem – mondta. A szó halk volt. Rekedt. De a sajátja.

A férfi egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán becsukta maga mögött az istállóajtót.

– Márpedig ideadod szépen. – A hangjában most rideg elszántság csengett. – Jobb helyen lesz nálam. Az ilyesfajta áru nem kislányoknak való.

Riena továbbra sem mozdult, lábai gyökeret eresztettek a talajba. A teste nem engedelmeskedett. Mintha csak kívülről nézné, ahogy a csuklyás alak lassan közelebb lép, a kés pedig megcsillan a félhomályban. A következő pillanatban lecsapott a fegyverrel. Akkor, a másodperc tört része alatt valami felébredt Rienában – mélyebben, mint a rémület, gyorsabban, mint a gondolat. A teste, amely egy szívdobbanással korábban még földbe gyökerezett, most magától mozdult. Félrelendült a penge elől, kezével pedig csizmája szárához kapott. Egy vékony kést húzott elő belőle. A saját kését, amelyet elvarázsolt jégből készített, és soha, semmilyen körülmények között nem vált meg tőle. A fegyver hideg, kék fénnyel hasított a lámpás sárga derengésébe, ahogy előrántotta.

Egymásnak estek.

A csuklyás alak gyors volt, de Riena kétségbeesett – és a kétségbeesés olykor gyorsabb a gyakorlatnál. A pengék összecsendültek, gyémánt szilárdságú jég csattant a vason. Riena karja kibillent, a vékony jégpenge pedig végigszaladt az idegen alkarján. Vér serkent a gyapjún keresztül, keskeny, sötét vonalat hagyva rajta.

A férfi felordított. A keze megrándult, és a késével dühödten Riena nyaka felé csapott. A fegyver hegye végigszántott a nő állán, vékony, égető vágást hagyva maga után – a kés átszelte a fején lévő kendő egy részét is, ami így fátyolként hullott le a földre. Riena érezte, ahogy a kendő alól kiszabadul a vállig érő, hullámos haja, és a nyakába omlik. Egy vörös tincs a szeme elé tévedt, és a lámpás gyér fényében szinte izzott, akár a parázs.

Az alak szeme a vörös hajra meredt, és egy pillanatra megdermedt.

– Miféle tűzfajzat vagy te? – hörögte.

Riena megtántorodott a sebesüléstől. A lába megcsúszott a fagyott szalmán, és elesett; a jégkés kihullott a kezéből, és halkan csilingelve pattant odébb. A csuklyás alak habozás nélkül fölétornyosult, és lassan felemelte a kését.

– Ilyen korcsnak nem volna szabad léteznie – köpködte a támadó.

Riena próbált felállni, de a lába elgyengült a hidegtől és a rémülettől. A kése túl messze hevert, a keze nem engedelmeskedett. Érezte, ahogy a férfi pengéjének árnyéka végigsiklik az arcán, és a torkába szorult a sikoly. Egyetlen egy dologra maradt ereje. Reszkető kézzel az ingujjához kapott, és felrántotta. A csuklóján, a sápadt bőrbe róva ott derengett a talormai pecsét – halvány, mégis félreismerhetetlen jel a lámpás rőt fényében. Az utolsó erejével a férfi felé fordította a csuklóját.

– Tudod, mi ez? – lehelte.

A csuklyás alak keze megdermedt a levegőben. A tekintete a pecsétre tapadt, és jól láthatóan zsigeri, babonás félelem suhant át az arcán. Egy pillanatra mintha a levegő is megfagyott volna kettejük között. A férfi hátrahőkölt, a penge megremegett a markában.

Ekkor, valahol az ajtón túl, ismételten megroppant a hó. Az istálló ajtaja kivágódott, a következő pillanatban pedig Tüske úgy robbant be a helyiségbe, mintha maga az éjszaka szakadt volna rájuk fogakkal és karmokkal.

A csuklyás alak megfordult, de már későn.

A farkas alacsonyan ugrott, és a férfi térdének vetődött, kirántva alóla a lábát. Az ember elvágódott a földön – mire feleszmélt, Tüske súlya már a mellkasára nehezedett, fogai a torkát keresték, mély, fenyegető morgás kíséretében. Az istálló egyszeriben megtelt állati rémülettel: rönkszarvasok horkantak fel, láncok csörrentek, paták dobogtak a fagyott földön.

Riena nem kapott levegőt. A világ egyetlen kavargó képpé vált: sárga szemek, sötét gyapjú, felborult vödör, szétrepülő szalma.

– Tüske! – harsant egy ismerős hang az ajtóból.

Bren jelent meg a küszöbön.

A haja kuszán tapadt a homlokára, a kabátját félig sem húzta magára, mintha úgy rohant volna ki a fogadóból, ahogy volt. Az arcán nyoma sem volt annak a könnyed, pimasz derűnek, amely egész nap a szája szegletében bujkált. Most kemény volt. Éles. Olyan, amilyennek Riena eddig még nem látta.

A csuklyás alak oldalra vágott a késsel, mint egy sarokba szorított vadállat. Tüske felmordult, hátrarántotta a fejét, a penge csak a bundáját érhette, mert pár másodperccel később dühödten, még mélyebbről hörgött fel. A férfi megpróbált feltápászkodni, egyik térdét maga alá húzta.

Bren addigra odaért.

Nem szólt semmit. Nem fenyegetőzött. Csak lehajolt, és az öklével állon vágta az idegent.

A férfi feje oldalra csapódott. A kés kihullott a kezéből, és tompa koppanással az istálló padlójára esett. Bren megragadta a kabátjánál fogva az alakot, és újra ütött. Gyorsan. Kíméletlenül. Nem úgy, mint aki verekedni akar, hanem mint aki azt akarja, hogy a másik többé ne keljen fel.

Az idegen védekezni próbált. Kezével a másik arcát kereste, de Tüske a karjánál fogva visszarántotta. A férfi felordított, Bren térddel a földhöz szorította, és még egyszer lecsapott rá. Aztán még egyszer. És még egyszer. A csuklyás alak teste végül elernyedt.

Bren mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt. Az ökle a levegőben remegett, mintha a teste még folytatni akarná, amit a feje már abbahagyott. Az ökléről vér csöpögött, és nem lehetett megállapítani, hogy az ellenfelétől származik, vagy a sajátja. Az állát szorosan összezárta. Aztán lassan, nehézkesen leengedte a karját.

Tüske még mindig a férfi mellett állt, vicsorogva. Bren még egy pillanatig az eszméletlen alakon tartotta a szemét, majd felkelt, és lassan, egyenesen Riena felé fordult, aki dermedten ült a fagyott szalmán. Egyik kezével még mindig a zsák szíját markolta. A lámpás fénye ide-oda billegett a falon, mintha maga az istálló is zihálna.

Bren tekintete végigsiklott a nőn: a földön heverő szakadt kendőn, a vállára omló vörös hajon, a csuklóján fénylő pecséten. Riena megfeszült. Várta, hogy a férfi arca megváltozzon. Várta a döbbenetet, az undort, azt a régi, ismerős hátrahőkölést. De Bren ezúttal nem kezdett el hátrálni.

– Vérzel – mondta rekedten.

Riena pislogott egyet. Addig valahogy a testén kívülről nézte az egészet, fel sem tűnt neki a sebesülés az állán, amelyet a csuklyás alak ejtett rajta a késével. Most egyszeriben érezte, hogy meleg csordul le a nyakán, be a ruhája alá. Aztán a fájdalom is megérkezett. Éles volt, szúrt és égetett.

Bren leguggolt elé.

– Megnézhetem?

Riena csak bámult rá, nem felelt.

Bren leszakított egy darabot az ingjéből, és óvatosan az álla alá nyomta.

– Szerencsére nem túl mély – mondta olyan bosszantóan józan hangon, hogy Riena egy pillanatig nem tudott mit kezdeni vele. A férfi keze meleg volt. A nő fel akart állni, de a lába nem engedelmeskedett. Bren azonnal közelebb hajolt.

– Ne mozdulj!

– Ne parancsolgass nekem! – vágta rá ingerülten a másik. Még mindig dühös volt Brenre, azért, amit a fogadóban mondott.

Bren nem vágott vissza. Letette a véres rongyot, és egy hosszú pillanatig csak nézte a nőt.

– Amit a fogadóban mondtam… – kezdte, és a hangjában nyoma sem volt a szokott könnyedségnek. – Nem gondoltam komolyan.

Riena meglepetten nézett rá. Erre nem számított. Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Tüske az eszméletlen támadó mellett állt, és időnként halkan felmordult, ha a férfi teste akár csak megrezzent.

Bren végül lenézett a vérfoltos kendőre, és annyit mondott:

– Nem vagy kém. Sem tűzfajzat.

Riena halkan, fájdalmasan kifújta a levegőt.

– Ez egy borzalmas bocsánatkérés.

– Tudom – vágta rá Bren komolyan. – Dolgozom rajta.

Riena erre nem tudott mit felelni. A haragja még ott lüktetett benne, de már nem volt elég erős ahhoz, hogy eltakarja az alatta lévő a fáradtságot. Meg azt a furcsa, kényelmetlen megkönnyebbülést, amelyet Bren szavai hagytak maguk után.

A férfi újra a rongyért nyúlt.

– Megnézhetem rendesen is a sebet, vagy inkább megvárjuk, amíg elvérzel? – kérdezte, meg se várva a választ.

A férfi érintésére Riena felszisszent.

– Mondtam, hogy ne mozdulj – mordult fel Bren.

– És én mondtam, hogy ne parancsolgass.

– Bízz bennem! – vágta rá egészen szelíd hangon a férfi.

Riena lehunyta a szemét. Bízott a férfiban. Maga is meglepődött, milyen gyorsan visszanyerte a bizalmát. A felismerés úgy ért el hozzá, mint amikor a fagyott kézbe visszatér a vérkeringés: először fájt, aztán melegített.

– Bízom benned – mondta halkan.

Bren keze megállt az álla alatt.

– Akkor megpróbálok úgy viselkedni, mint aki rászolgált – felelte csendesen, megfejthetetlen tekintettel.

Riena bólintott.

– Az jó kezdet lenne.

Bren végre elmosolyodott, halványan, fáradtan.

– Ne aggódj, nem viszem túlzásba. Még a végén tisztességes embernek nézel, és akkor mindketten nagyon kellemetlen helyzetbe kerülünk.

Riena szájának sarka megrezzent.

– Ettől nem kell tartanod.

– Megnyugodtam.

Tüske ekkor halkan fújt egyet az ajtó mellett, mintha türelmetlenül jelezné, hogy a kibékülést lezártnak tekinti. A csuklyás alak továbbra is mozdulatlanul feküdt a szalmán, a rönkszarvasok lassan elcsendesedtek, és odakint a hó tovább hullott a sötét udvarra.

Bren elengedte Riena állát, de csak azért, hogy felvegye a zsákját a földről. Kérdés nélkül nyújtotta vissza neki.

Riena magához szorította.

– Holnap délben indulunk tovább – mondta Bren. – Addigra megjavítják a karavánt.

– Televélybe?

– Televélybe.